Gyorsan eltelt ez az év is...

Egy nap maradt még hátra az évből. Nem is tudom hirtelen összeszedni, mennyi minden történt velem ebben az évben. Most nem fogok "évértékelőt" tartani, azt meghagyom a politikusoknak. A 99%-a úgyis csak beszélni tud, vagy még azt sem. Bár jobban belegondolva ez sem igaz. 2014-ben "A tanú" című film sokszor elbújhat, már ami bizonyos dolgokat illet. Erről ennyit...
Az viszont eszembe jutott, hogy mennyi mindent tervez az ember és mennyi mindent meg is tud valósítani belőle ha igazán akarja. Aztán marad egy rakás olyan dolog is, amit különböző okokból nem tudunk megvalósítani. Nekem például nagy álmom volt, hogy idén nyáron végre "beröffentem" a család öreg Pannónia motorját és teszek vele egy kört Debrecenben. Ez sajnos évek óta nem jön össze. Nem kifejezetten motorszerelői hiányosságaim miatt, hanem leginkább az idő rövidsége az, ami mindig közbeszól. Most jut eszembe, hogy a saját, kifejezetten fiatal motoromat sem sikerült lassan két éve beindítani. Jobban mondva lassan két éve nem is láttam... Ez van. Messze van sok minden mostanában. Viszont közelebb került rengeteg más! Rengeteg új barát, kolléga, élmény gazdagította ezt az évet is. Arról nem is beszélve, hogy ebben az évben hét főszerepet tanultam meg és énekeltem el. Januárban jön a következő új szerep
... Utaztam megközelítőleg 40.000 kilométert. Többnyire repülővel, de egy tetemes részét autóval sikerült megtenni. Sok koncertem volt, nagyszerű kollégákkal dolgozhattam együtt otthon és külföldön egyaránt. Mozgalmas év volt... Egy olyan Pillangókisasszonyban énekelhettem, amit egy rangos Német Színházi díjra jelöltek. Hatalmas az érdeklődés, jönnek-mennek a zsűri tagok, az előadások telt házzal mennek. Szerencsére 2015-ben is lesz belőle egész sok előadás. Még ma este is színpadi próbám lesz a közelgő  Romeó és Júlia premier miatt. Holnaptól azonban lesz pár nyugalmasabb napom, de aztán minden megy tovább. Készülök egy lemezfelvételre, két premierem is lesz februárig, koncertek, utazás. Nincs megállás.
A nyarat megint megtervezem, aztán meglátjuk mi sikerül belőle...

Boldog Új Évet Mindenkinek!

Premier utáni csend (ami nincs) ...

Túl vagyok a Pillangókisasszony premieren! Azt hiszem életem egyik, ha nem a legnagyobb sikere volt! A közönség szétverte a házat, hosszú perceken keresztül "standing ovation"! Rengeteg gratulációt kaptam és nagyon jó kritikákat írtak újságokban, magazinokban és online is! Olyan jó híre lett a bemutatónak, hogy folyamatosan jelentkeznek be a különböző médiumoktól. Legutóbb pl. a Deutschland Radio /Német közszolgálati rádió/ készített egy összefoglalót. A második előadás olyan volt, mintha ismét a premieren lennénk! Megint őrületes siker és szintén állva tapsolt mindenki! A rendezés fantasztikus és nagyon megérinti az embert, nem véletlen tehát, hogy ekkora a siker... Ha ez minden előadáson így lesz, az csodálatos lenne! Rengeteg energiát és szeretetet kap az ember a közönségtől. Annyira tudnak lelkesedni, ha valami jó! Elismerik, ha az ember teljesít, megdolgozik a sikerért. Én is sokkal magabiztosabbnak érzem magam egy-egy ilyen előadás után. Egyébként is rengeteget tanulhat az ember, mikor ilyen feladatokat kap és "hagyják", hogy próbálgassa a szárnyait, nyugodtan fejlődhessen. Ez megfizethetetlen... Ismét nagyszerű kollégákkal dolgozhatok együtt, fantasztikus "Pillangókisasszonyom" van, akivel a közös munka felüdülés volt! A rendezőnk elképesztően "énekesbarát" és egy kifejezetten nyugodt, tartalmas próbaidőszak van a hátunk mögött. A "fiatalabb" Pillangókisasszonyt egy nagyon tehetséges színésznő alakította, hihetetlen átéléssel és professzionalizmussal. Az egész darabot "némán végigvinni" nem kis feladat! A második részbe időnként belenéztem a próbák alatt és a "szerepduplázás" ellenére sosem volt olyan érzésem, hogy esetleg "elvesztettem" volna valamelyiküket. Mindkettőjük jelenléte borzalmasan erős, tökéletes egyensúlyban vannak egymással. Nem kis munka van mögötte, a másik minden apró rezdülését figyelniük kell, hihetetlen teljesítmény. Hatalmas megtiszteltetés egy ilyen csapatban énekelni és ilyen nagyszerű közönség előtt állni a színpadon! Amiért pedig szintén hálás lehetek, hogy egy olyan közegben vagyok, olyan emberek vesznek körül, akiknek magától értetődő, hogy egymásért (is) vagyunk, dolgozunk! Mindenki azon van, hogy a másik is jól érezze magát, mert az Ő sikere és eredménye is múlik ezen. Tudunk örülni a másik sikerének, tudunk segíteni egymásnak és tudunk tanulni a "hibákból" is. Mindenkinek egyértelmű, hogy csapatban kell dolgozni! Nincsenek a mindennapok "átitatódva" a személyes problémákkal, kifogásokkal, szakmai "kivagyisággal", politikai véleményekkel, esetleg az ezekből adódó nézetkülönbségek miatti "feszültségekkel". Ilyesmit az elmúlt két évben még csak nem is hallottam, tapasztaltam itt. De ezt csak mellékesen jegyeztem meg... Milyen érdekes, hogy ilyen is van, ugye?
A "tapsvihar utáni" csend azonban még nem jött el. Még rengeteg előadás vár rám és gőzerővel készülök a következő bemutatóra. F. Delius: Rómeó és Júlia a faluból című operáját tanulom. Nem túl gyakran játszott mű, amit nem is igazán értek, hiszen gyönyörű zene! Nem mondom, hogy könnyű énekelni, mert sokszor kifejezetten kényes, elég magasan van, de megéri dolgozni érte! A zene néha olyan, mint egy filmzene, néha Puccini, néha Wagner, néha Schönberg. Alapjaiban véve viszont nagyszerű mű és ráadásul nem is túl hosszú. Azt hiszem szünet nélkül fogjuk játszani... Ettől még nehéz dolgom lesz, hiszen szinte végig kell énekelnem az egész operát. Sali (azaz Romeo) és Vrenchen (Julia) szerelméről szól a mű, én pedig Sali-t fogom alakítani. Kíváncsian várom a próbaidőszakot!

Madam Butterfly Premeire 2014
foto: Theater Bielefeld

Premier előtti napok...

Kis szünet után megint írok... Annyi minden történik és repül az idő, így fel sem tűnik, ha sokáig kimarad a blog írás. Többen már aggódtak, hogy esetleg elromlott a számítógépem, de egyszerűen csak sok a dolgom. Próbák, koncertek, utazás... Időközben kétszer láttam Hollandiát, volt pár koncertem és gőzerővel folynak a próbák... Hollandiába reményeim szerint gyakrabban fogok járni, ugyanis egy nagy koncertügynökség megkeresett, ami a jövőben remélhetőleg tartalmas közös munkát fog eredményezni. :-) Ja! Mindeközben már tanulnom kell F. Delius: Rome és Julia című operájának tenor főszerepét, ami igencsak terjedelmes szerep... Szóval most sem unatkozok. Az idő mostanában nagyszerű, úgyhogy egész sokat tudok a Bmx-emen tölteni, bár erről most kicsit "le vagyok tiltva". Azt mondta a Pillangókisasszony rendezője, hogy nehogy már a premier előtt törjem össze magam! Legutóbb sikerült esnem egy nagyon és a könyököm bánta...szerencsére nem a fejem. Eddig még sikerült megúsznom nagyobb sérülés nélkül. A skateparkban voltak mostanában szerencsétlenebbek, akikhez sajnos mentőt kellett hívni... Na igen, már nem vagyok 16 éves, de az újrakezdés óta egész sokat fejlődtem...legalábbis már sokkal magabiztosabb vagyok. Egyébként a nyáron kikapcsolódásként szereztem egy igazi retro csodát, egy 1987-es Carraro /Olasz ritkaság/ márkájú Bmx-et. Családi segítséggel sikerült egész szép állapotúra felújítani, kerékpár múzeumba való darab! Nincs szívem ráülni, nehogy koszos legyen... Itt van:

Egy premier előtt mindig nagy az izgalom. Mindenki igyekszik a legjobbat kihozni magából, megfelelni mindennek és mindenkinek. A hosszas próbaidőszak alatt kialakul az emberben egy kép a darabról, a szerepről, a viszonyokról. Jó esetben sikerül azonosulni a feladattal és együtt élni a színpaddal. Ha jó a darab és jó a rendezés, a kollégák, akkor ez villámgyorsan megy és "otthon érzi magát" az ember a színpadon!
Néhány nap múlva lesz a Pillangókisasszony premierem és az izgalom már a tetőfokára hágott. Túl vagyunk sok zenekaros és jelmezes próbán is. Egy teljesen önfeledt, kiegyensúlyozott és nagyon izgalmas próbaidőszakon vagyunk túl. Minden a maga útján ment és bár rengeteget dolgoztunk, a darab még mindig újdonságként hat, minden egyes próbán kicsit otthagyjuk a szívünket. Sosincs olyan az érzése az embernek, hogy hidegen hagyná egy-egy jelenet, mert már ezerszer elpróbálta.
Mindig különösen nagy élmény ha egy darabban színészekkel dolgozhatok együtt. Ez már előfordult az elmúlt években és most ismét egy tehetséges színésznővel volt szerencsém megismerkedni. Pillangókisasszony szerepét formálja meg. Nem akarom "lelőni a poént", de nagyon izgalmas a darab koncepciója. Annyit azonban el szabad árulnom, hogy a Pillangókisasszonyt éneklő kiváló szoprán kolleginám mellett az említett színésznő is a szerepet alakítja... Izgalmas koncepció! :-)
A darab fantasztikus! Zenei szempontból egyértelmű, hogy az operairodalom egyik legnagyszerűbb műve. Hatalmas élmény énekelni! Pinkerton szólama kifejezetten jól megírt feladat és nagyon hálás. Izgatottan várom a következő néhány próbát és a szombati premiert!
Ilyenkor már csak az marad hátra, hogy az ember kiélvezze azt a maradék pár napot, amikor még kicsit finomíthatja, próbálgathatja a dolgokat...
Nagyon várom a premiert! :-D

Párizs, Párizs...

Stílszerűen ezt a címet adtam ennek a bejegyzésnek. Találhattam volna valami frappánsat is, pl. "Álmok és rémálmok Párizsban", vagy mondjuk "A város, amely mindenkit magába zár!". De nem akarok ennyire előreszaladni... Kezdem inkább az elején.

Egy nagyon szép és fontos eseményre kaptam felkérést, miszerint Magyarországot képviselhetem többedmagammal a párizsi Unesco szervezésében megrendezett Gálaesten. Egy kis háttér információ az eseményről:

"

A Magyar Művészeti Akadémia kiállításával és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatóinak koncertjével köszönte meg Magyarország hétfőn az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) párizsi székházában, hogy a nemzetközi szervezet a közelmúltban beválasztotta hazánkat a Szellemi Kulturális Örökség Bizottságába.

Magyarország négy évig képviseli a kormányközi bizottságban az egész Kárpát-medence, valamint a volt Szovjetunió és a volt Jugoszlávia országait, és szavaz az új pályázatokról, többek között a Kodály-módszerről is – emlékeztetett Bogyay Katalin, Magyarország UNESCO-nagykövete. "

Természetesen a legnagyobb örömmel vettem részt az eseményen. Boldog vagyok, hogy az Unesco-nál énekelhettem! :-) A koncert nagyszerűen sikerült, rengeteg kedves és értékes emberrel találkozhattam, ismerkedhettem meg. Végre ismét volt alkalmam egy jót beszélgetni Marton Évával, akivel mostanában a távolság miatt leginkább csak telefonon van lehetőségem a kapcsolatot tartani. Tehát ami fontos volt, az nagyon jól ment és "működött".

Ez volt a párizsi kirándulás "lényegi része". Amit viszont most írok, az leginkább a "Kalandozások egy hihetetlen vidéken" címet kaphatná.
Előrebocsájtom, hogy mint mindenki, én is rengeteget olvastam Párizsról, már többször voltam is ott. Szerethető, kiemelkedő fontosságú hely Európa történelmében. Rengeteg művészt, tudóst, gondolkodót ihletett ez a méltán híres város.

Arra viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy egy ilyen hatalmas és zsúfolt világvárosban előfordulhat az, ami a koncert után velem, és a másik több ezer autóssal történt...  
Este tízkor a koncert után úgy döntöttem, hogy elindulok vissza Németországba. Az út egyáltalán nem olyan vészesen hosszú és még bőven fel voltam töltődve annyira, hogy gond nélkül vezessek néhány órát.
Elindulva Párizs északi része felé, megcéloztam az A1 autópályát. Ez egy forgalmas hatalmas autópálya, amelyen Belgium, Hollandia és Németország felé lehet eljutni. Az út előző nap Párizs felé zökkenőmentes volt, eltekintve a rengeteg sebességkorlátozó táblától, amik gyakorlatilag szinte egész Belgiumon keresztül lassítják az embert. Ettől eltekintve kellemesen lehetett haladni. Némi kaland azért már az odaúton is adódott, ugyanis a GPS megadta magát. Ennek köszönhetően egy olyan párizsi külvárosban kötöttem ki, ahol részenként még közvilágítás sem volt. Az utcakép alapján nem lett volna ajánlatos útbaigazítást kérni a nem túl megnyerő külsejű és habitusú járókelőktől, autósoktól. Azt sem hittem volna, hogy városi benzinkutaknál nem lehet térképet kapni. Mint ismeretes, Párizs bizonyos városrészein a közbiztonság olyannyira kedvezőtlen, hogy ezeket területeket a rendőrség is csak csoportosan látogatja meg. Rengeteg zavargás, gyújtogatás és különböző Rejtő regényekbe illő esemény történik az ilyen területeken. 
Érdekesség, hogy mikor kb. egy órás bolyongás után eljutottam a szállodába, valamelyik Francia tv adón pont olyan párizsi utcákat mutattak egy dokumentumfilmben, ahol én is tiszteletemet tettem. Mondanom sem kell, hogy ha ezt a műsort egy nappal hamarabb látom, akkor biztosan nem állok késő este egyetlen piros lámpánál sem lehúzott ablakkal...
De vissza a visszaúthoz!
Szóval elindulva a városból kivezető úton még utoljára a biztonság kedvéért valahol a Champs-Elysées környékén útbaigazítást kértem egy rendőrtől. Ő el is mondta, hogy melyik irányba érdemes az A1 autópálya felé mennem. Nagyjából ismertem az irányt és hamar eljutottam oda, ahol tegnap beértem a városba. Ez a hatalmas, széles és hosszú kivezetőszakasz megy a Charles de Gaulle reptérre is.
Az első furcsa "jel" az volt, hogy az általam kinézett útszakaszról nem lehetett ráhajtani a kivezetőre. Ekkor továbbmentem és megpróbáltam a következő lehajtót. Ott sem lehetett. Ekkor már kezdtem kicsit aggódni. Mivel a rendőr egy szóval sem említette, hogy bármiféle lezárás is lenne Párizsban, így tovább keresgéltem a lehetőséget. Mindenfelé műanyag mobil kerítés és egy lezárt tábla volt kitéve. Sehol nem volt kiírva, hogy melyik másik irányba lehet eljutni az autópályára. Ha van egy lezárás, akkor általában valami támpontot, iránymutatást, egy másik főút számát, elkerülő szakaszt, "egérútat", vagy bármit, de ki szoktak írni mindenhol! Egyetlen egy rendőr nem állt a hatalmas lezárásoknál, a belvárosban pedig ezek szerint fogalmuk sem volt arról, hogy mi folyik a kivezető utakon. Mikor már akkora dugó volt Párizs egész északi részén, hogy gyakorlatilag álltak az autók, akkor egyre többen kiszálltak, tanakodtak és természetesen különböző nyelveken nem tetszésüknek adtak hangot. Ezekből most nem idéznék szó szerint... Láttam olyat is, hogy egy autós későn vette észre az egyik kisebb lehajtónál a lezárást és mivel semmiféle előzetes figyelemfelkeltés nem volt, a sötét útszakaszról egész egyszerűen a táblák közé hajtott. Itt is legalább háromszor elmentem, mivel többször sikerült bejárnom ezt a környéket is. Mikor harmadjára keveredtem ugyanehhez a helyhez, akkor épp egy francia autómentő húzta ki a szerencsétlenül járt autót. Kapva az alkalmon, hogy esetleg az autómentő, aki nyilván rádióval és lényegesen több információval rendelkezik, mint az átlag szerencsétlen kétségbeesett és magára hagyott éjszakai autós, megálltam és megkérdeztem, hogy mégis mi a csuda folyik itt Párizsban. Fogalma sem volt!? Ekkor már teljesen reményvesztettem hömpölyögtem az autós tömeggel, akik egész egyszerűen nem tudtak kijutni a városból. A tömegben először egy fiatal Holland párral kötöttünk menekülési szövetséget. Mivel nekik volt navigációjuk, így én követtem őket. A GPS (értelem szerűen) mindig az A1 felé próbált navigálni, azaz az arra a kivezető szakaszokra. Legalább 20 különböző pontról próbáltunk az autópálya felé menni, de mindenhol le volt zárva. Ők feladták és elmentek a belváros felé... Buszok, kamionok, Németek, Hollandok, Belgák, Franciák tömkelege kétségbeesve és dühösen próbált kiutat keresni esélytelenül. Később egy Belga családdal ismerkedtünk össze. Az volt az ötlet, hogy válasszunk ki egy Párizstól észak-kelet vagy észak-nyugat irányba fekvő várost és majd onnan valahogy egy nagy kerülővel előbb utóbb csak sikerül Belgium felé eljutni. Eleinte itt is útlezárásokba ütköztünk. Ekkor teljesen kelet felé vettünk az irányt és nagy nehezen találtunk egy kiutat, ahonnan még kb. 70 km autózás után valami csoda folytán végre elkezdtünk észak felé autózni és megtaláltuk az A1 autópályát...

Nagyjából négy és fél órába került, mire kijutottunk Párizsból!!!! A Holland barátaink saját elmondásuk szerint hamarabb kezdték a kálváriát és valószínűleg még órákon keresztül bolyongtak...

Hogy miként történhet az, hogy még a francia autósok sem tudtak semmit? Miként történhet az, hogy a hatalmas nemzetközi reptér felé vezető útra sehogy nem lehetett felmenni? Hogy fordulhat elő, hogy órákon keresztül egyetlen útbaigazítás, információ, vagy rendőr sem kerül elő? Ráadásul ez az egyik legzsúfoltabb európai nagyvárosban? Fogalmam sincs...

A nagy fekete kör jelzi azt a részt, amit bejártunk. A kis fekete kör a kivezető autópálya, amire lehetetlen volt rámenni...
Mint látható, gyakorlatilag lebénították a városból északi irányba kimenő forgalmat.
Ha ki lett volna írva bárhol is, hogy senki nem menjen északra, akkor talán hamarabb vége lett volna a "Flúgos futamnak"! :-)

Lassan a nyár felé...

Azt hiszem, már mindenki érzi a nyár közeledtét. Persze Magyarországon már hőség van, és biztos egyre nehezebb lehet bemenni a munkahelyekre és dolgozni. Északon kicsit más a helyzet, itt is meleg van, de azért elviselhetőbb. A nyár közeledtét azonban én is érzem, annak ellenére, hogy nincs megállás. Legutóbbi premierem, a Lukrécia meggyalázása után már ismét beindult az élet. Olyannyira, hogy hamarosan kezdődnek Puccini Pillangókisasszonyának rendelkező próbái! A bemutató szeptember 27.-én lesz, tehát már most el kell kezdeni a munkát. Ismét egy hosszas "ismerkedés", tanulás és kemény munka vár rám. Mondanom sem kell, hogy a zene gyönyörű és Pinkerton szerepe igazán hálás. Szóval nagyon fel vagyok dobva, és egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy a nyár még várat magára kicsit.
Arról nem is beszélve, hogy lesz még egy igazán izgalmas nap a rövidke nyári pihenő előtt. Ez akkor lesz, amikor majd több ezren fogják élvezni a kellemes napsütést, a valószínűleg 25-26 fokos északi "hőséget", és egy domb tetején, pokrócon heverészve várják majd, hogy felcsendüljenek Puccini, Bizet, Verdi és sok más zeneszerző híres melódiái. Ekkor lesz az is, hogy én a domb alján, a szabadtéri színpad mögött fogom várni, hogy a színpadra léphessek, és hatalmas zenekarral énekeljem pl. azt, hogy "Addio fiorito asil..." ! :-)
Ha ennek a napnak vége, akkor lesz néhány szabad hetem, aminek egy részét biztos megint tanulással fogom tölteni, hiszen novembertől egy másik darabot kezdek próbálni. Ez az örökös tanulás... :-)

Emlékszem arra, amikor a nyarakat minden évben a Balaton partján töltöttük. Hatalmas családi vakációk voltak ezek. Majdnem egy napba telt, mire autóval eljutottunk az ország egyik végéből a másikba, igazi kaland volt mindig. Sokszor előfordult, hogy 10-15 rokon is összegyűlt egyszerre. Ezek számomra nagyon emlékezetesek maradtak. Jó érzés volt gyermekként átélni, hogy ilyen hatalmas családja van az embernek és ennyi felnőtt vigyáz rá. Rengeteget ittam a Balaton vizéből is! Persze többnyire nem önszántamból, hanem a hullámzásnak köszönhetően. Órákig lubickoltam a vízben. Egyik kellemes időtöltésem volt vízibiciklizni és annak csúszdájáról a vízbe zuhanni. Ilyenkor ittam a legtöbbet a vízből. Bár úszni elég hamar megtanultam, a mély vízben elkerülhetetlen volt némi biztonsági óvintézkedés. Erre a legmegfelelőbbnek egy autó gumijának belső része bizonyult. Ez elég stabilan fenntartott a vízen, ugyanakkor a szelep időnként belefúródott az oldalamba. Naja, hát valamit valamiért! Még mindig jobb volt kicsit vérezni, mint megfulladni... :-D

Munka az ünnepnapokon is...

Kis kihagyás után ismét megragadom a billentyűzetet.

"Ihletem" lett volna írni hamarabb is, de leginkább idő és összeszedett gondolatok hiányában tartottam pár hét szünetet.
Megint egy próbaidőszak kellős közepén vagyok és utaztam is. Benjamin Britten egyik remekművét, a Lukrécia meggyalázását próbáljuk. Hatalmas szerepet éneklek benne, folyamatosan színpadon vagyok. Sokat nem árulhatok el a produkciókról, hiszen premier előtt nem "szivárogtathat" az ember információkat!:-) Annyit elárulhatok, hogy a darab fantasztikus és a rendezőnk nagyon jó koncepcióval érkezett. Ez a darab nagyon sokoldalú mű. Feszegeti az erkölcsi, vallási, emberi és politikai kérdéseket is. Érdekes, hogy bizonyos művek mennyire megtartják "frissességüket". Persze ez a mű egyébként sem túl "idős" még, hiszen az ősbemutatóra 1946-ban került sor, de maga a történet nagyon régi. Régi és mégis hihetetlenül "élő". A színház egyébként is él! A minket körülvevő világot mutatja be, másfajta szemszögből próbálja bemutatni nekünk azt. Ez a feladata. Elgondolkodtat, gyakran felnyitja az ember szemét, olyan dolgokra világít rá, amiket sokszor pont azért nem veszünk észre, mert a szemünk előtt zajlik. Legyen szó ember és ember közti viszonyokról, érzelmekről, vagy akár "politikáról". Ezek sok esetben összefüggnek és ez ebben a darabban tökéletesen meg van írva... Próbálunk tehát, mindenki hihetetlen energiával dolgozik, tanul, készül. Szerencsére van egy nagyszerű angol anyanyelvű segítőnk is, aki igyekszik minket a tökéletes kiejtés irányába terelni. Zeneileg is lenyűgöző az opera. Azt nem mondom, hogy könnyű volt a tanulási folyamat, hiszen kifejezetten sok energiát és koncentrációt kíván az embertől a bonyolult ritmusok miatti állandó számolás, de a végeredmény fantasztikus. A közönség nem fogja észlelni, hogy nekünk milyen "ébernek" kell lennünk... :-)
Ez van tehát most. Próbaidőszak.

A múlt héten otthon voltam és egy fantasztikus csapattal énekelhettem egy fantasztikus művet.
A. Dvorak Stabat Mater című oratóriumát adtuk elő a Magyar Rádió Zenekarával és Énekkarával.
A koncertet élőben közvetítette a Bartók Rádió a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremből. Felemelő élmény volt, nagyszerű koncert. Vajda Gergő vezényelte a zenekart és Fodor Beatrix, Megyesi Schwartz Lúcia, Bakonyi Marcell voltak a partnereim. Ez is azok közé a koncertek közé tartozik, amit sosem felejtek el. Feltöltődve és boldogan ültem fel a repülőre másnap... 


Volt azonban egy húsvét is, amikor nekem Ringetje előadásom volt, így hazautazni most nem volt alkalmam. Meséltem viszont a kollégáimnak az otthoni hagyományról, a locsolásról! Néhány fényképet is mutattam, a legendás hollókői locsolkodásról és mindenki le volt nyűgözve. Szép és egyedi szokás ez. A húsvét és a locsolás azonban mit sem ér egy kis Pálinka nélkül! Néhány kollégámat a vasárnapi előadás után meginvitáltam tehát egy kis pálinkázásra, ami természetesen osztatlan sikert aratott! :-)

Barátok, kollégák a Világ minden pontjáról...

Gyerekként mindig nagyon szerettem felnőttek közt lenni. Tulajdonképpen többet voltam a "nagyokkal", mint a korombeli gyerekekkel. A családomon keresztül sok embert megismerhettem. Rengeteg tanár, orvos, matematikus, fizikus, történész és természetesen zenész vett körül minket. Sokan jártak közülük a Monteverdi Kórusba is, de nem csak a próbateremben találkoztak, hanem rendszeresen összejárt a társaság. Minden évben hatalmas szüreteket tartottunk Tokajban, ugyanis édesapám hobbiból egy egész szép kis hegyoldalt művelt. Saját bort is készített, amire nagyon büszke volt, de azt hiszem leginkább csak az iránta érzett szeretetből és tiszteletből itták oly nagy elánnal a barátai. Nekem ugyan nem volt alkalmam megkóstolni, de valószínűleg nem ettől lett híres a Tokaji borvidék... :-) Olyankor mindig különösen izgatott voltam ha külföldi vendégeink jöttek. Érdekelt, hogyan beszélnek, hogyan élnek, mitől lehetnek mások, mint mi. Az emberek sokfélesége mindig is csodálattal töltött el. Szerencsére ez a sokszínűség egy énekes pályáját végigkíséri. Már középiskolás koromban volt szerencsém külföldi professzoroknál hegedű mesterkurzusokon részt venni. Zeneakadémista koromban szintén többször tartottak nekünk úgynevezett "Workshopot", ahol külföldi tanárokkal, rendezőkkel és más ország énekes hallgatóival dolgozhattunk, közösen tanulhattunk. Ez nagyon fontos volt, sok mindenre megtanított. Nyitott szemmel járni, megismerni más országok kultúráit, látni, hogyan viszonyulnak egymáshoz és a munkához az emberek, szerintem elengedhetetlen. A Művészet és a Színház ezért is egyedülálló, mert szabad és nyitott, nem lehet "keretek" közé zárni. Minél többet lát az ember, annál több lesz. Ez a fajta "tudásvágy" vezette és vezeti előre az embert. Nagyon érdekes és izgalmas dolog egy premierre úgy készülni, hogy adott esetben a világ majd minden kontinenséről akad egy szereplő! Mindenki hozzáteszi azt, amit magával hozott. Különleges és sokszínű lesz a végeredmény. Együttműködni, csapatban dolgozni és sok újdonságot tanulni, látni, hallani. Azt hiszem ettől is szép ez a pálya, hiszen ez a sokféle ember más körülmények között nem is találkozna. Ez nem csak szakmailag, hanem szellemileg is feltölti az embert. Nagyszerű barátokat, kollégákat, és rengeteg tapasztalatot szerez az ember.

Ma este Cosi fan Tutte előadásom lesz, ahol együtt fog dolgozni " Németország, Hollandia, Bulgária, Brazília, Horvátország és Magyarország " ... :-D

Endlich auch auf Deutsch!

Die Geschichte beginnt...



Ich könnte meine Geschichte damit beginnen, über meine Kindheit in Debrecen zu erzählen, aber das wäre hier viel zu lang. Warum wollte ich eigentlich Musiker werden? Es gibt auf dem Weg dorthin sehr viele „Fallstricke”. Man muss sehr ausdauernd sein, um seine Karriere zu beginnen. Warum lässt man sich darauf ein? Das kann für Jeden unterschiedliche Gründe haben. 
Für mich war diese Frage sehr klar und einfach  zu beantworten. Seit ich denken kann, konnte ich mir nichts Anderes als ein musikalisches Leben vorstellen. Zusammen mit meiner Schultasche habe ich eine Geige bekommen. Diese Geige habe ich 18 Jahre lang auf meinem Rücken getragen. Den Geigenkasten habe ich bis zu meinem Diplom immer und immer wieder geöffnet und danach geschlossen. Damals fasste ich zum ersten Mal den Entschluss Opernsänger zu werden. Mein Vater, Balázs Potyók, war Musiklehrer und Dirigent. Er hat den Debrecener Monteverdi Chor gegründet und selbst dirigiert. Er konnte sich für mich kein Leben außerhalb der Musik vorstellen. Obwohl er eine sehr schöne und klare Tenorstimme hatte, entschied er sich für eine Karriere als Dirigent. Er war jahrzehntelang für das Debrecener  Musikleben sehr bedeutend. Aufgrund seiner Initiative gibt es am Endre Ady Gymnasium in Debrecen das Fach Musik. 15 Jahre lang war er Direktor der Musikschule in Debrecen. Mein Vater war sehr ambitioniert. Er hat  mir menschliche und musikalische Ausdauer vermittelt, und hatte mit seinem Chor sehr viele schöne nationale und internationale Erfolge. Wir haben zu Hause sehr viele Konzert und Radioaufnamen von diesem Chor. 
Als ich 15 Jahre alt war ist er leider gestorben und konnte mich auf meiner weiteren Karriere nicht mehr begleiten. Er ist heute noch sehr vielen Menschen im Gedächtnis. Als Teenager, als ich sehr viel und sehr laut Opernaufnahmen im meinem Kinderzimmer hörte, habe ich mich endgültig, um nicht verrückt zu werden, zu einer Karriere als Opernsänger entschieden.  Ich musste noch bis zu meinem 22. Lebensjahr warten. An einem leuchtenden Sommermorgen stand ich vor der Türe der Liszt Akademie. Ich wollte die Aufnahmeprüfung bestehen. Erfolg! Und so wurde ich Student der weltberühmten Opernsängerin Éva Marton. Das war mein erster Schritt auf dem Weg meiner musikalischen Karriere.

Fortsetzung folgt...

Fő az egészség!

Ha egy énekes beteg, akkor nagy baj van. A mi "munkánkhoz" hozzátartozik az is, hogy megpróbálunk minden körülmények között egészségesnek maradni.
Különösen a téli és kora tavaszi hónapokban veszélyes a dolog. Ilyenkor kell a legjobban figyelni. Sokszor túlzottan elővigyázatosnak, "parázósnak" is gondolnak minket azok, akiknek egy gyenge megfázás és egy kis köhögés nem okoz túl nagy gondot. Nem is okozhat, hiszen a legtöbb élethelyzetben az emberek többsége megállja a helyét, egy kis "orrcsöpögés" ellenére. Rengetegszer keveredtem életem során olyan szituációkba, hogy bizony adott esetben családi összejöveteleket, találkozókat kellett kihagynom, mivel mindenkin tombolt az influenza. Szerencsére akik tudják mit jelent ez, el is fogadják. Ezekben az időszakokban igyekszem kerülni a villamosozást, metrózást és a lehető legkevesebbet megyek nagyobb társaságba, sok ember közé. A színházakban is figyelnek erre, és hacsak nem teljesen megoldhatatlan, bizony a náthás embereket nem nagyon "engedik" az egészségesek közé. Ha elindul a lavina, akkor az egész társulat szép lassan megbetegszik, ez pedig senkinek sem jó...
A tudatos elővigyázatosság ellenére, mégis előfordul időnként, hogy egy énekes lebetegszik. Ez maga a "rémálom", különösen akkor, ha egy próbaidőszak közepén, vagy előadások közben éri a baj. Lehet betegen is énekelni, de csak ha olyan stádiumban van az ember, hogy még éppen, vagy már ismét tud. Nyilván nem fog menni a dolog, ha nem szólal meg az ember hangja. Szerencsére az ember szervezete és a tudata valahogy szoros összefüggésben lehet egymással. Ha nagyon nem akarunk betegek lenni, mert fontos feladat vár ránk, akkor sikerülhet megúszni a dolgot még a legnagyobb influenza járvány közepén is. "Nem lehetek beteg", szoktuk mondogatni. Ez nálam be szokott válni...

Eddig egyszer keveredtem olyan helyzetbe, hogy sajnos nagyon "átvágtam" magam, az elmém és a szervezetem nem működött együtt.
Néhány évvel ezelőtt egy hatalmas decemberi influenza járvány közepén, nem sokkal a Vígszínházban bemutatott Varázsfuvola premierem után kicsit lebetegedtem. Ez nem lett volna baj, hiszen a következő előadásig még volt bőven időm összekapni magam. El is kezdtem a különböző gyógyszerek és "házipraktikák" alkalmazását. Hatásosnak tűnt a dolog és hajlottam rá, hogy a következő előadáson már gond nélkül fogok tudni énekelni. Az előadás napján szinte semmi bajom nem volt, szerencsére nem köhögtem, nem voltam berekedve sem. Egyfajta gyengeséget ugyan éreztem, de azt a betegség lecsengésének és a sok gyógyszernek tudtam be. Délután öt körül, mikor beénekelni készülődtem, azt vettem észre, hogy néha igencsak hideg van a színházban, néha pedig nagyon meleg... A gondolatot, hogy megint lázas vagyok, gyorsan el is vetettem, "nem lehetek beteg"!
Az első felvonás közepe felé már folyt a víz rólam és a legkevésbé sem éreztem "komfortosan" magam a színpadon. A szünetben azonnal hoztak nekem egy lázmérőt, ami egy másodperc alatt egészen 39 fokig szaladt fel... Azt gondoltam, hogy mivel a nehezén már túl vagyok, a láz ellenére a második felvonással meg tudok birkózni. A második felvonás elején egy prózai jelenetben megkérdezték Sarastrotól, hogy "vajon Tamino túléli-e a próbákat?". Itt éppen a színpadon kellett feküdnöm és igencsak "megszólítva" éreztem magam. :-) Az előadás ugyan rendben lement, de a "Tűzpróbába" tényleg majdnem belehaltam. Sosem felejtem el, hogy szegény Paminának az utolsó jelenetben valósággal támogatnia kellett, hogy remegő lábaimon át tudjak vánszorogni a színpad másik oldalára...
Az előadás után hazavittek és majdnem egy hónapig semmit nem tudtam csinálni, annyira beteg lettem...

Taminonak tényleg nehéz próbákat kellett kiállnia... :-)

Egy Premier izgalmai...

Az ember mindig úton van. Mindig tervez valamit, készít valamit. Az utazás történhet belül is. Történhet például egy hosszú próbafolyamat alatt. Elindulunk valahonnan, ismerkedünk a művel, ismerkedünk a szereppel, a kollégák szerepével. Kutatjuk és megfejtjük az összefüggéseket, kidolgozzuk a szerepünket. Gyakorlunk és tanulunk, próbálunk, hibázunk, javítunk...
Izgalmas utazás ez, rengeteg állomással. Gyerekkoromban mindig csodáltam azokat az embereket, akik apró darabokból raknak össze kisrepülőt, kisautót. Egy énekes is ezt csinálja. Szépen lassan, nagy türelemmel és kitartással kell dolgozni, összerakni az apró darabokat. A végén pedig kialakul a kép! A sok munka meghozza gyümölcsét és ha minden jól megy, akkor a közönségnek tetszik a kész alkotás.
Hogy miért írok most erről?
Mert tegnap volt a premierünk.

R. Wagner/ J. Dove : Ringetje

A Ring két órába zsúfolva. Egy hihetetlenül izgalmas darab, nagyszerű rendezővel és kiváló énekes kollégákkal, színészekkel.
Hatalmas siker volt, "Standing Ovation", legalább tíz perces taps...
Egy öreg Úr a közönségből azt mondta, hogy Ő Wagnert Bayreuthban szeret leginkább nézni és hallgatni, de ez az előadás ott is megállná a helyét!

Ezekért a pillanatokért érdemes olyan sokáig rakosgatni azokat a darabokat...:-)

Zenehallgatás otthon...

Zenét szinte mindenki hallgat. Azért írom, hogy szinte, mert ismerek olyan embereket, akik teljesen immunisak a zenére. Ez nekem mindig nagyon furcsa volt. Egyszerűen nem értem, hogyan fordulhat elő az, hogy valakit teljesen hidegen hagy a zene. A zene a legősibb szórakozásunk és kifejezésmódunk. Mindenki tudja, hogy mi emberek még beszélni sem tudtunk, de hangos dobolással, zajongással, kiabálással, énekléssel próbáltuk meg kifejezni gondolatainkat, érzéseinket. Ez a mai napig így van. A hangok varázsa örökké velünk marad, a zene szerves része életünknek. Persze aki nem akar, az is hallgat zenét, hiszen a telefoncsörgéstől kezdve a reklámokon keresztül az állomás szignáljáig minden Zene! Aki olyan környezetben nő fel, hogy folyamatosan a zene veszi körül, az természetesen még inkább meg van fertőzve. Engem gyakorlatilag nulla éves korom óta csak a zene vesz körül. Szerencsésnek tartom magam, hogy olyan családba születhettem, ahol minden a zene körül forgott. A munka, a pihenés, a szórakozás. Sok felmérést készítettek már arról, hogy mennyire elégedett az ember a munkájával. Kevés az a szerencsés, akinek a munkája a "hobbija" is. Azt hiszem, hogy a zenészekről viszont bátran ki lehet jelenteni, hogy a munkájuk a hobbijuk. /Erről persze eszembe jut az vicc, amikor Gandalf (Gyűrűk Ura) azt találja mondani Frodoéknak, hogy "milyen jó nektek, hiszen a munkátok a Hobbitok"./ :-) Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egy olyan nap után amikor két zenekaros színpadi próbája volt az embernek, este tizenegykor hazaérve még meghallgatja a Ringet... Biztos előfordul ilyen is, de a csend is legalább annyira fontos lehet, mint a zene. Nekem mindenképpen. Ugyanakkor kikapcsolódásként nem feltétlenül operát hallgat az ember, én legalábbis nem csak "komolyzenét" hallgatok. Mellesleg szeretném megjegyezni, hogy ez a "komoly" kifejezés sosem tartozott a kedvenc szavaim közé. A komoly zene nem "komoly"! Komoly munka van mögötte, de a zene nem "komoly". Rengeteg nem szakmabeli ismerősöm, barátom mesélte el, hogy mikor először volt megnézni engem az Operaházban vagy éppen egy koncertet hallgatott végig, akkor el sem akarta hinni, hogy ez mennyire nem is "komoly" és milyen könnyen lehet "érteni" a zenét, lehet élvezni. Nem is olyan, mint ahogy azt előzőleg gondolta. Sok embert sikerült már "megtérítenem" és sokukból lett koncert és színházlátogató ember... :-)

Most egy kicsit a nem túl komoly, ugyanakkor klasszikus dolgokról!

Középiskolás voltam amikor megismerkedtem a Jazz zenével. Az első Ella Fitzgerald lemezemet karácsonyra kaptam. Ahogy meghallgattam azonnal valahol a  harmincas években éreztem magam. Onnantól kezdve hetente vásároltam a különböző jazz lemezeket. Duke Ellington, Cole Porter, Glenn Miller és hosszasan sorolhatnám még. Szerencsére a baráti társaságból mindenki nagyon fogékony volt erre a különös és izgalmas világra, úgyhogy később, főiskolás éveinkben, a szombat esti pókerpartikon kizárólag Jazz zene szólt és minden más dolog is ennek szellemében zajlott. Egy idő után már olyan mélyre zuhantunk a skizofrénia eme csodálatos állapotában, hogy kötelező "DressCode" is volt a nálunk tartott összejöveteleken. Kötelező volt a pl. a nadrágtartó és különböző régmúlt időket idéző kiegészítők. Fehér ingek, régi szabású öltönyök, fekete fehér cipők. Némelyek frakkban jelentek meg a pókerpartin! Mivel ezek a bulik az esetek többségében nálunk voltak megtartva, olyan volt a nappalink, mint valami alacsony költségvetésű gengszterfilm forgatása! Sokszor előkerültek a hangszerek is és nagy zenebonát csaptunk. Felejthetetlen időszak volt, éveken keresztül tartottunk ilyen bulikat...
Sajnos a társaság kicsit szétszéledt, felnőttebbek lettünk, de annyira azért mégsem, hogy az igényünk ne legyen meg az "Időutazásra". Szóval idén nyáron újra elő kell venni a Borsalino kalapokat! :-)

Utazzunk tovább...

Legutóbb ott hagytam abba, hogy nem szeretném ezt a blogbejegyzést majd azzal kezdeni, hogy egyszer lekéstem a repülőgépet! Szerencsére nem is kell így indítanom. Túl vagyok két Varázsfuvola előadáson és mindenhova pontosan odaértem...
Amennyire rettegtem a repüléstől, annyira megszerettem idővel. Első repüléseim rendszerint nem éppen őszinte mosollyal az arcomon történtek. Azt nem mondanám, hogy gondolkodnom kellett azon, hogy merjek-e repülőre ülni, hiszen nyilvánvaló volt, hogy sokat kell majd az utazás eme formáját választanom, de eleinte viszolyogtam tőle. Az első repüléseim közt igen kalandos helyzetek is adódtak, így alapvető "félelmem" teljes mértékben megalapozottnak tűnt! Sosem felejtem el, hogy mikor Moszkvába repültem Psalmus Hungaricust énekelni, az lett gyanús, hogy már régen le kellett volna szállnia a gépnek, de mi még mindig a levegőben voltunk. Kinéztem az ablakon és mindenfelé apró villogó pontokat láttam. A többi repülővel együtt ott köröztünk a Domogyedovo repülőtér fölött, ugyanis akkora vihar volt, hogy nem engedtek leszállni minket! Ezt egyébként kicsit később be is mondták. Nem tudom már pontosan, de legalább 30 percig tartott ez a feszült várakozás. Nekem, mint "kezdő" utasnak, óráknak tűnt. Én már számot vetettem az életemmel és beletörődtem a sors kegyetlenségébe. Megfogadtam, hogy ha most épségben találkozik talpam az anyafölddel, akkor soha többet nem szállok repülőre! Mondtam ezt annak ellenére, hogy még vissza is kellett jutnom a koncert után Magyarországra! A mellettem ülő kollégának el is meséltem tervemet. Valamelyik délelőtt felülök Moszkvában egy buszra, keresek egy autókereskedést és veszek egy ezerötös zsigulit! :-D Azzal megyek haza, mert a repülést nem tartom biztonságosnak! Mondanom sem kell, zsigulit persze nem vettem és repülővel mentem vissza... De az ötlet nem volt rossz!:-)
Egy másik alkalommal arra is rájöttem, hogy különböző figyelemelterelő eszközökkel próbálják javítani az utasok hangulatát, ha éppen úgy dobálja a turbulencia a gépet, mint egy száraz falevelet a gyenge őszi szellő. Útban Shanghai felé azt vettem észre, hogy mikor borzalmas nagy légörvénybe érünk, a személyzet mindig elkezd kaparós sorsjegyeket osztogatni! Elég komikus helyzet, mikor lesápadt arccal, az ülésben rázkódva, pattogva, kaparós sorsjegyet kapargat egy repülőnyi ember! Ezt azt hiszem legalább háromszor meg kellett ismételni. A landolások szintén nem sikerültek kiemelkedően szenzitívre. A shanghai repülőtéren hármat pattant a gép, mire végleg a földön maradt. Akkor ismét megfogadtam, hogy soha többet nem repülök, bár az is igaz, hogy Kínából már macerásabb lett volna hazavezetni, de zsigulit ott is tudtam volna venni! :-) Azóta nem fogadkozom... Tudom, hogy ha repülni kell, akkor repülni kell.

Utazás...

Az emberek rengeteg időt töltenek el utazással. Egyszer olvastam egy kutatást és elképedtem mennyire sok időt töltünk rövid életünkből buszon, autóban, villamoson, stb...
Egy zenész életéhez is hozzátartozik az utazás. Itt most természetesen nem a reggeli villamosozásra, vagy metrózásra gondolok, hanem a hosszabb utakra, nagyobb távolságokra.
Gyerekként mindig csodálattal hallgattam szüleimtől a különböző távoli országok népeieről, építményeiről szóló élménybeszámolókat! Életem első 7-8 évében igen gyakran "landoltam" a nagyszüleimnél, ugyanis mikor szüleim utaztak, engem rendre ott "parkoltattak". :-) Édesapám kórusa, a Debreceni Monteverdi Kórus, rengeteget koncertezett külföldön. Én még kicsi voltam az utazáshoz, így Ómama /Mi ilyen "németesen" hívtuk Nagymamánkat, német származásunk miatt/ napjait "aranyozhattam" be. Nem lehetett velem egyszerű dolga, hiszen rendszeresen rollereztem keresztül a lábán, amíg Ő a konyhában gyanútlanul főzött. Ennek ellenére természetesen nagyon szerette ha ott voltam. Azt hiszem a lakásban történő rendszeres rollerezésen kívül, sok baj nem volt velem. Fantasztikus jókat ettem és sokat foglalkoztak velem Nagyapámmal együtt. Nagyapámmal például rengeteget sakkoztam! Ezek mind nagyon kellemes emlékek, szerettem ott lenni!
Egy dolog viszont mindig menetrendszerű volt. Ahogy a szüleim kitették a lábukat az országból, én rögtön beteg lettem. Ez szinte minden alkalommal így volt! Mire hazaértek én már összeaszalódva feküdtem az ágyban. Valószínűleg így tiltakozott a szervezetem amiért engem mindig otthon hagytak. A nővérem nagyobb volt, Ő mindig ment velük, én meg egyszerűen csak lerokkantam... :-)  Mikor hazaértek mindig rengeteg ajándékot hoztak és rengeteget hallgattam a történeteket, az élményeket! Később én magam is elég sokat kezdtem utazni. Autó, vonat, repülő... Tavaly decemberben 15 ezer kilómétert sikerült megtennem. Kezdem megszokni, hogy állandóan utazni kell....

Akartam még írni a repüléssel kapcsolatban élményeket, de sajnos rohanok a repülőtérre! Este Varázsfuvola előadás lesz Budapesten és nem szeretném a következő blogomat azzal kezdeni, hogy egyszer lekéstem a repülőt..... :-)

Mindig "startra" készen...

Írtam már a véletlenekről és ezzel kapcsolatban a véletlen balesetekről is. Van azonban egy másik fajtája a "véletleneknek". Ez szintén váratlanul éri az embert és fantasztikus izgalmakat tartogathat. Ezt az eseményt szakmai nyelven "beugrásnak" nevezik! Ezt leegyszerűsítve úgy kell elképzelni, hogy az énekesnek hirtelen egy olyan produkcióban kell énekelni, amire azelőtt nem számított, nem készült. Ez minden énekes életében többször is előfordul. Ilyenkor bizony hirtelen mérlegelni kell, hogy mennyire tudja az adott körülmények közt megoldani a feladatot. Tegyük fel ugyanis, hogy az ember gyanútlanul ücsörög a strandon, egy lángossal és egy sörrel a kezében! Hirtelen megcsörren a telefon és néhány óra múlva már szmokingban vagy jelmezben kellene állnia valahol. Ez elég fura helyzetnek tűnhet, ugyanakkor teljesen "életszerű" is. Azt nem tudom, hogy mi a "hivatalos mértékegység". Mi a beugrás és mi az, ami már nem számít beugrásnak. Ha mondjuk három órája, három napja, vagy három hete van az embernek az előadásig? Előbb-utóbb valakik biztos ezt is szabályozni fogják. Azért mégsem lehet csak úgy a nagyvilágba "beugrálni"! :-)
Életem első beugrása értelem szerűen szintén váratlanul jött. Éppen énekórám volt a Zeneakadémia tízes termében, gyanútlanul, nyugodtan énekelgettem. Egyszer csak nyílik az ajtó... Egy hölgy jött be a tanulmányi osztályról és megkérdezte, hogy miért nem lehet engem telefonon elérni? Én mondtam neki, hogy jobbnak láttam az énekóra idejére kikapcsolni a telefonom, annál is inkább, mivel a csengőhangom más hangnemben van, mint Tamino áriája... Hamarosan kiderült, hogy már egy ideje "kergettek", ugyanis azonnal el kell utaznom Kecskemétre, mert este hétkor rádió élő egyenes adásban éneklem Kodály Psalmus Hungaricusát. Kodály év volt és egy nagyszabású rendezvénysorozat "lezárása" volt ez a koncert. Az eredetileg felkért szólista lebetegedett. Mivel én előtte már többször is énekeltem a művet, valamint az esti koncert karmestere Erdei Péter Tanár Úr is többször hallott engem, így nekem jutott a megtisztelő feladat. Marton Éva TanárNő azt mondta, hogy akkor természetesen már ne is fejezzem be a félbehagyott áriát, hanem azonnal induljak az állomásra. Akkor rendben, megyek az állomásra... Pár másodperc múlva azonban eszünkbe jutott, hogy valami nincs ezzel a nappal rendben. De mi lehet az? Vasutassztrájk!! Miért is ne pont ma? Autóm nem volt, a vasút sztrájkolt, én meg ott álltam tanácstalanul... Gyorsan kiszaladtam és lázas telefonálgatásba kezdtem. Néhány ismerősömmel beszéltem, hogy ugyan nem tudna-e "elszaladni" velem Kecskemétre és késő éjjel vissza is hozni? Sajnos ezt senki nem tudta megoldani aznap. Visszamentem a terembe és még bele sem kezdtem a mondanivalómba mikor TanárNő közölte velem, hogy mondjam meg hol lakok, menjek haza a szmokingomért, egy óra múlva ott van értem egy kedves barátjuk és elvisz Kecskemétre, meg is vár, haza is hoz... :-)

A koncert jól sikerült, nagy siker volt és csodálatosan éreztem magam! Minden adott volt egy izgalmas és sikeres beugráshoz!
Egy évvel később szintén Erdei Péter Tanár Úrral Moszkvában a Csajkovszkij Konzervatóriumban is elénekelhettem a Psalmus Hungaricust...

Nyelviskola helyett operaszak?

Ez a cím persze önmagában teljesen értelmetlen, de megpróbálom megmagyarázni! :-)

Aki nem tölti mindennapjait dalolással, talán nem is gondol bele, hogy milyen sok nyelven kell énekelnie egy operaénekesnek. Minden bizonnyal az évek múlásával fog még változni nálam ez a szám, de már eddigi pályafutásom alatt is egész sok nyelven kellett megszólalnom. Énekeltem már főszerepet olaszul, franciául, németül, oroszul és természetesen magyarul is. Ha egy olyan nyelven énekel az ember, amin egyáltalán nem is beszél, akkor viszont különösen nagy figyelemmel kell felkészülni. Szerencsére a Színházak nagy része erre ügyel és egy-egy bemutató előtt nyelvtanárok foglalkoznak az énekessel. Nyelvórákra járunk és tanuljuk, fordítjuk a szöveget, gyakoroljuk a helyes kiejtést, értelmezzük a mondanivalót. Ez legalább olyan hatalmas munka, mint egy darab zenei előkészületei, hiszen nekünk nem "csak" a zenét kell közölni a közönséggel, hanem a szöveget is! A szöveg nagyon fontos! Engem mindig arra tanítottak, hogy igenis nem lehetetlen, sőt meg kell tanulni és úgy végigénekelni egy szerepet, hogy a közönség minden szavunkat értse! Igyekszem tehát mindig a jó szövegértésre törekedni, mindig is ezt tettem. A szöveg értelmezése pedig elengedhetetlen, hiszen hogyan tudhatnám, hogy mit akart a zeneszerző a zenével "megfesteni", ha nem értem a szöveget? Néhány éve fél füllel hallottam egy riportot a televízióban, amit valamelyik éppen aktuális tehetségkutató műsor versenyzője adott. Azt "nyilatkozta" mikor megkérdezték, hogy mi a véleménye az általa énekelt számról, hogy "talán valami szerelemről szólhat, meg szomorú is, de nem értek egy szót sem!". Mondta ezt akkor, mikor már elénekelte a dalt. Azt a két versszakot meg a refrént nem túl megerőltető lefordítani, de úgy látszik senki nem hívta fel rá a figyelmét. Vagy legalább kivágták volna ezt a részt, mindegy. Ez azonban nem csak a tehetségkutatókban fordul elő, erről azonban felesleges írnom... A lényegen nem változtat, bizony egy operaénekes sok nyelven tud(hat) sok mindent, mert az állandó tanulás mellett folyamatos "szótárazást" is kell végeznünk...

Volt azonban valaki, aki egyáltalán nem értette a szövegeket, nem is igen érdekelte a zene mondanivalója, mégis gyakran énekelt!
Megkockáztatom, hogy még a saját anyanyelvével is gondjai voltak, de habitusa és örökös hisztériában töltött élete időnként teljesen elvette az eszét. Gyakran kiabált az utcán járva is és ha rosszul aludt, éjjelente is hangos szitkozódások közepette tudatta azt. Előfordult, hogy álmában menekült valami elől és olyankor rúgkapált, lihegett és földöntúli hangokat adott ki magából. Édesanyja is megváltozott mellette, Ő is hangosabb lett, mint azelőtt volt. Időnként már együtt ordítottak az utcán. Kellemetlen...

Mikor délutánonként a nappaliban gyakoroltam a hegedűmön, gyakran odajött és keserves nótázásba kezdett! Eleinte azt hittem valami idétlen vicc akar lenni, de később világossá vált, komolyan gondolja. Amint rátettem a vonót a húrra, rögtön rákezdett! Többnyire egy bizonyos hangmagasságon énekelt, de időnként fel-le csúszkált attól függően, mennyire érintette meg a zene. Mivel Ő maga kereste az alkalmat, hogy énekelhessen, "egyszerű" agyműködése ellenére nagyon érzékeny léleknek tartottuk. Gyakran előfordult, hogy egy-egy átmulatott éjszaka után a zongora tetején ébredt! Szerette tehát a zenét, az élete részévé vált. Édesanyja Lucy,  biztosan hatással volt zenei ízlésének fejlődésére, hiszen Ő maga is gyakran hallgatott Beethovent, Mozartot és Duke Ellingtont.
A "hívatlan" énekest úgy hívták Francis és egy gyönyörű fekete Spániel kölyök volt! :-)

Pár hónapja a németországi "Supertalent" tehetségkutató műsorában feltűnt egy éneklő kiskutya és hatalmas sikert aratott! Ha mi ezt akkor komolyabban vettük volna Francis komám!  :-)

Kiszámíthatatlanság...

Egyik bejegyzésemben arról is írtam, hogy a színpadon nem mindig úgy történnek dolgok, mint ahogy azt a gyakorlás közben megszokhattuk. Ez nem csak az éneklés részére érvényes, hanem minden egyébre.
Egy előadás alatt számtalan váratlan dolog történhet. Előfordulhat pl., hogy az általunk viselt hosszú köpeny, kabát, "idegen" viseletként leng rajtunk és ha nem figyelünk kellően, rálépünk olykor-olykor. Nem véletlen tehát, hogy már a próbafolyamat elején is gyakran próbajelmezekben, próbakellékekkel dolgozik az énekes. Divat ide-oda, nem sok ember visel a mindennapokban földig érő palástot és páncélzatot! Vagy ha igen, akkor biztos előreengedik a bevásárlóközpont pénztáránál! Nekem volt szerencsém sok "klasszikus" kosztümöt viselni és ezeket bizony meg kell tanulni hordani. Egy hosszú köpeny nagyon jól tudja erősíteni az ember színpadi jelenlétét, de akadályozni is legalább annyira tud. Számtalan alkalommal térdeltem Ottóként Melinda lábai elé és bizony a sok gyakorlás mellett is előfordult néha, hogy az előadás hevében magam alá gyűrtem a nemes szövetet. Ennek következtében /a publikum számára szerencsére nem észrevehetően/ nem kis feladat volt észrevétlenül, éneklés közben feltápászkodni és utánaszaladni. A jelmezek persze mindig folyamatos"karbantartáson" mennek keresztül. Már a próbák alatt kiderül, honnan kell kicsit elvenni, hol lehet még hozzátenni. A legnagyobb galibát azonban a kellékek, különösképpen a különböző fegyverek, kardok, pajzsok, sisakok tudják okozni. Több élményem is van ezzel kapcsolatban, most azonban csak egyet írnék le.
Engem mindig is vonzott a keleti kultúra, egy időben a Kendo sport felé is kacsingattam, hiszen a szamurájok vívási stílusa gyönyörű sporttá fejlődött. Igyekeztem tehát mindig különös figyelmet fordítani a "kardozós" jelenetekre! Szerencsére volt alkalmam többször, több operában is megküzdeni az "ellenfeleimmel"! A debreceni és a budapesti Bánk bán előadásokon gyakran hadonásztam késsel és karddal. Ez mindig veszélyes és felelősség teljes feladat volt. Már legalább a huszadik Bánk bán előadást énekeltem Debrecenben, amikor az egyik jelenetben éppen a vár felső szintjén hátrafelé araszolva, egy hatalmas karddal a kezemben megtörtént a baj. Bízva tökéletes helyismeretemben, egy kicsit nagyobbat léptem hátra, mint azt azelőtt tettem. Az emeleti díszlet széléről /ami legalább 2 méter magas volt/ gyakorlatilag leestem, de az üres kezemmel meg tudtam támasztani magam, elkerülve a zuhanást. A lábam, amelyikkel elvesztettem a talajt, egy pillanat alatt az oldalsó vas állványzat "részévé vált", két vasrúd közé be is szorult, a kezem pedig szintén borzasztóan megütöttem és minden erőmet össze kellett szedni, hogy meg tudjam tartani magam. Ez a jelenet nagyjából fél másodpercig tartott, de most is élénken él bennem minden mozzanata. Hozzá kell tenni, hogy a díszlet tökéletesen biztonságos volt, de nekem sikerült megtalálnom azt a kis pontot, ahol ezt a manővert véghez lehetett vinni. Természetesen orvoshoz nem mentem el és hónapokig fájt a kezem, a lábam pedig a sötét éjszaka színeiben pompázott. Az előadás ment tovább, engem pedig egy jelenettel később hullaként húztak be egy fekete zsákban. Mondanom sem kell, majdnem úgy is éreztem magam... :-)

A tanulság tehát álljon itt mindenki számára: ha sötétét éjszaka egy vár tetején karddal a kezedben hátrafelé sétálsz, könnyen félreléphetsz! :-)

Érezni a színház "illatát"...

Egy pékségben vagy egy hentesnél összetéveszthetetlen illatok várják a vásárlót. Én személy szerint imádom a kolbász és a füstöltszalonna illatát és a sütőből kivett frissen sült kenyér illata is rögtön egyfajta "hangulatba hoz". Talán hihetetlennek tűnhet, de a Színháznak is sajátos illata van! Járjon az ember bármerre is a világban, a színházaknak a színfalak mögött mindenhol összetéveszthetetlen "szaga" van. 

Engem az a szerencse ért, hogy már gyerekkoromban belekóstolhattam a színház csodálatos világába. A Debreceni Csokonai Színházban két darabban játszottam. Mindkét darabot a stúdió színpadon játszottuk. Érdekes volt másfél évtized után ismét belépni a művészbejárón, de már "módosult" minőségemben, mint operaénekes. Sokan emlékeztek még rám az egy éven át tartó gyermekszínészi "pályafutásomból", de volt olyan is, aki nem akarta elhinni, hogy én voltam az a 13 éves gyerek, aki a fél "gázsiját" hamburgerre, csokira és kólára költötte, ugyanis 13 évesen már saját számlám volt a színház művészbüféjében. Ennek hozományaként néhány alkalommal videófilmet is szinkronizáltam. Az egyik filmet nemrég néztem meg, Veszélyes elemek a címe. Igencsak érdekes élmény volt visszahallani magam. Akkoriban sajnos nem nézhettem meg, mert korhatáros film volt. Már tudom miért. Nem emlékeztem pontosan, de a filmet látva és hallva magamat, az általam szinkronizált kisfiú is igencsak korhatárosan fogalmazott! :-)

Sokat bolyongtam tehát a színházban. Bejártam a pincétől kezdve a tetőtérig mindent. Emlékszem, hogy az alagsorban találtam egy szép állapotú "mini" Riga kismotort is! Ki is derítettem ki a tulajdonosa, de sajnos nem volt eladó, így csak időnként sóvárogva nézegettem... Olyan sokat "kalandoztam" a színházban, hogy az általános iskola nyolcadik osztályát magántanulóként kellett elvégeznem, ezzel egyébként történelmet írva akkor iskolámban, hiszen az Igazgató Úr elmondása szerint előttem még senki nem vonult magántanulói "státuszba" az iskolából. Természetes nem a felfedező utak vezettek magántanulói kérelmem megírásához, hanem a sok próba és előadás, valamint közelgő középiskolai hegedű felvételim miatt döntöttek így szüleim, mint később bebizonyosodott, helyesen.

Megéreztem tehát a Színház világának illatát és ugyanaz az illat várt akkor is, mikor hosszú idő után ismét beléptem a színfalak mögé. Ezt tehát nem csak emocionális értelemben, hanem szó szerint is értheti az olvasó. A színfalak mögött tárolt rengeteg díszlet, a sok fa, fém, festék, a lámpák által megperzselt por, az öreg jelmezek, különböző szövetek és mindaz a sok más dolog, ami naponta vándorol végig egy színház folyosóján, jellegzetes "légkört" kever. Aki ebbe egyszer beleszippantott, mindig tudni fogja, milyen is egy Színház illata! 

Tanulság nincs, csattanó nincs. Az majd legközelebb. Ezt csak szerettem volna leírni, hiszen ez is hozzátartozik a "dologhoz"... :-)

Gyakorolni, gyakorolni...és gyakorolni...

Egy ember megállít egy járókelőt a körúton:
- Mondja Uram, hogy jutok el a Zeneakadémiára?
- Sok gyakorlással!

A gyakorlás egy örökké tartó dolog. Akárhányszor új szerepet tanul az ember, mindig gyakorolnia kell azt. Az énekesek úgy is mondják, hogy "be kell ültetni a torokba" a szerepet. Egy olyan ária vagy dal, egy szerep, amit már sokszor énekelt az ember, mindig sokkal gördülékenyebben és magabiztosan megy, mint egy friss "termék". Az autóversenyzők is kigyakorolják a versenypálya összes kanyarját, nem bízzák a véletlenre. Nem szabad tehát a legegyszerűbbnek tűnő dolgok mellett sem elmenni, mert esetenként éppen azok "bosszulhatják meg magukat". Be kell tehát "biztosítani" magunkat, hiszen a testünk /ami egy énekes esetében maga a hangszer/ és az idegrendszerünk, egy felfokozott lelki és fizikai állapotban nem mindig úgy működik, mint ahogyan azt a gyakorlás és tanulás folyamata közben megszokhattuk. A helyükön lévő "érzetek" és egyfajta "automatizmus" viszont megkönnyíti a helyzetünket. Ehhez viszont sok gyakorlásra és természetesen színpadi rutinra van szükségünk. Amit személy szerint még fontosnak tartok az az, hogy ha valami sikerült, akkor nem szabad megelégedve rögtön továbbmenni. Igenis fontos, hogy a jó dolgokat gyakoroljuk be és ne a "véletlen kezében legyen a torkunk".

Apropó véletlen!

Véletlenek dolgok mindig történnek velünk. Véletlen "balesetek" is! Engedje meg a kedves olvasó, hogy ismét egy középiskolai történetet vegyek elő a szekrény mögül...

Az egész középiskola ismerte a megfakult, megkopott, helyenként pillanatragasztóval megerősített hegedűtokomat. Szerettem azt a tokot, de bőven kiszolgálta már az idejét és egy szép délután végre vettem egy vadonatúj tokot! Erről aznap délután rajtam kívül még csak néhány osztálytársam tudott. Szerencsére Ők is mindig benne voltak a "szürke" hétköznapok tréfákkal való feldobásában! Mivel egy hangszer a zenész számára olyan, mint a gyermeke, így mindenki nagyon szívén viseli annak sorsát. Olyan érték ez, melyet mindenki óv, véd, takarít, simogat... Tanáraink is gyönyörű hangszerek tulajdonosai voltak és minket is a hangszerrel való jó bánásmódra vezettek rá.
Adott volt tehát az új hegedűtok, amibe azonnal át is tettem méltán féltve őrzött hegedűmet. Tettem mindezt a harmadik emeleten, a hármas teremben. Mivel hirtelen nem volt semmi ötletem, a régi és már üres hegedűtok elhelyezését illetően, fogtam az üres tokot és elindultam a földszint irányába, hogy letegyem az osztályteremben. Olyan három lépcsőfok megtétele után fogalmazódott meg bennem a csínytevés gondolata. Csillapíthatatlan kíváncsiságot éreztem! Vajon milyen reakciókat váltana ki az iskola gyanútlan "lakóiból", hogyha véletlenül kicsúszna a kezemből a hegedűtok és két emeletet bukfencezve, hangos koppanással állna meg valahol egy falnak ütközve? Mivel ötletemmel maximálisan elégedett voltam, az első emeletről indítottam a támadásokat. Megvártam míg a fordulóban megjelenik egy gyanútlan ember és már kezdődött is az "előadás". Eleinte könnyed szökellést színlelve haladtam lefelé a lépcsőkön, kezemben kissé lóbálva a tokot. Egy váratlan pillanatban azonban kicsúszott a kezemből és önállóan haladt tovább. Különböző sebességgel és különböző irányokba pörgött, hangos puffanások kíséretében! Sokszor egy méter magasra is felpattant, ha szerencsésen ejtette el az ember. A gyanútlan szemlélő számára olyan volt az egész, mint egy "rémálom"! Többnyire megakadt lélegzetek, földbe gyökerezett lábak és a leírhatatlan rémület különböző fázisai ültek ki "közönségem" arcára. Egy idő után már 10-15 ember állt az emeleti korlát mellett és visszafojtott röhögéssel nézték végig, ahogy adott esetben hangos sikolyok közepette rémüldöztek tanárok és diákok egyaránt. Volt akit annyira megviselt a baleset, hogy a falnak kellett támaszkodnia és rettegve, mélységes együttérzéssel várta meg míg sápadt arccal kinyitottam tokot. Ha jól emlékszem egy viszonylag hosszú délutánt töltöttünk el így. Szerencsére mindenkinek volt humorérzéke és mikor egy-egy "akció" után lelepleztük a csínytevést, az "áldozatok" megkönnyebbülve nevettek velünk együtt... :-)

Tanulni, tanulni, számolni, számolni...

Gyerekkorban sok minden érdekli az embert. Többnyire pont olyan dolgok, amik nem feltétlenül illeszthetők az iskolai tantervbe. Ilyen dolgok pl. a biciklizés, görkorcsolyázás, barátokkal való szaladgálás, képregény olvasás, hatalmas és balesetveszélyes tüzek gyújtása a kertben, stb... A tanulás, mint tevékenység akkor fokozottan érdekes egy gyerek számára, ha valóban érdekli is az adott téma. Nálam egy olyan tantárgy volt, ami sajnos sosem kötött le igazán, ez pedig a matematika. A többi tantárgy iránti érdeklődésem „hullámzónak” volt tekinthető, de kamaszként a matematika mindig egy kiszáradt folyómeder képét keltette bennem. Valahogy a számolás és az azzal járó kimerítő agytevékenység sosem tartozott a kedvenceim közé. Ráadásul már feltalálták a számológépet, ami sokkal hatékonyabbnak tűnt, mint a kockás füzet egy tompa ceruzával. Nem tudhattam azonban, hogy később az egész életem számolásból fog állni! Egy zenész élete folyamatos tanulás, magolás és számolás. Számoljuk a ritmusokat, a szüneteket, a hangtávolságokat, ide-oda forgatjuk az akkordokat, memorizálunk mindent. Természetesen más ez a fajta „számolás”, mint amilyen a matematika órai számolás volt. A „magolás” is a zenészek, különösen az énekesek életének része. Mindig szerepeket tanulunk és jó esetben „időben” tudunk hozzákezdeni, ilyenkor azért lényegesen könnyebben megy a dolog. Előfordul azonban olyan is, hogy valamit gyorsan kell megtanulni. Akkor bizony ülünk a kottával a kezünkben és éjjel-nappal tanulunk. Tanulunk ritmust, hangokat, dallamot, szöveget - lefordítjuk és értelmezzük azt, ami idegennyelvű-, tehát úgy dolgozunk, mint az iskolások.

De vissza a matematikához… 

Középiskolában egy szép délelőttön elhatároztuk egy nagyon jó barátommal közösen, aki a padtársam is volt, /később kürtművész és pedagógus lett belőle/ hogy ennek márpedig véget kell vetnünk és új energiával, kedvvel, a mai napon „letaszítjuk magunkat” a matematika végeláthatatlanul mély szakadékába. Elegünk lett abból, hogy nem mindig értettük miről is van szó. Ezt egy matekóra közepe felé döntöttük el. Oly módon zajlott a gyors „felzárkózás”, hogy egyszer csak elkezdtünk borzasztóan intenzíven figyelni és jegyzetelni. Minden szóra, összefüggésre kínosan figyeltünk és időnként összenézve, elégedett, már-már „kollegiális” bólintásokkal konstatáltuk, hogy menni fog ez nekünk. Mikor majdnem eloszlani látszottak fejünk fölül a matematikai hiányosságok okozta sötét felhők, a feladat végéhez érve váratlanul elhangzott a végeredmény és annak magyarázata, valamint egy számunkra teljesen ismeretlen szó is, a kvóciens?!?! Ekkor abban a hitben néztünk körbe a teremben, hogy minden bizonnyal többi osztálytársunkat is megdöbbentette az elhangzott információ. Sajnos kettőnkön kívül senkin sem látszódott a mélységes "felháborodás", Ők rezzenéstelen arccal írtak tovább. /Mint utóbb kiderült, pont ilyen feladatokat oldottunk meg egész évben, ráadásul a kvóciens szó is számtalanszor elhangzott már./ Mi tökéletesen „legyőzve” és elbukva néztünk egymásra, majd pár másodperc múlva már a folyosón folytathattuk a nem éppen „Sotto voce” röhögést… Ennek ellenére azóta is minden nap számolok. :-)