2014. február 26., szerda


Utazás...

Az emberek rengeteg időt töltenek el utazással. Egyszer olvastam egy kutatást és elképedtem mennyire sok időt töltünk rövid életünkből buszon, autóban, villamoson, stb...
Egy zenész életéhez is hozzátartozik az utazás. Itt most természetesen nem a reggeli villamosozásra, vagy metrózásra gondolok, hanem a hosszabb utakra, nagyobb távolságokra.
Gyerekként mindig csodálattal hallgattam szüleimtől a különböző távoli országok népeieről, építményeiről szóló élménybeszámolókat! Életem első 7-8 évében igen gyakran "landoltam" a nagyszüleimnél, ugyanis mikor szüleim utaztak, engem rendre ott "parkoltattak". :-) Édesapám kórusa, a Debreceni Monteverdi Kórus, rengeteget koncertezett külföldön. Én még kicsi voltam az utazáshoz, így Ómama /Mi ilyen "németesen" hívtuk Nagymamánkat, német származásunk miatt/ napjait "aranyozhattam" be. Nem lehetett velem egyszerű dolga, hiszen rendszeresen rollereztem keresztül a lábán, amíg Ő a konyhában gyanútlanul főzött. Ennek ellenére természetesen nagyon szerette ha ott voltam. Azt hiszem a lakásban történő rendszeres rollerezésen kívül, sok baj nem volt velem. Fantasztikus jókat ettem és sokat foglalkoztak velem Nagyapámmal együtt. Nagyapámmal például rengeteget sakkoztam! Ezek mind nagyon kellemes emlékek, szerettem ott lenni!
Egy dolog viszont mindig menetrendszerű volt. Ahogy a szüleim kitették a lábukat az országból, én rögtön beteg lettem. Ez szinte minden alkalommal így volt! Mire hazaértek én már összeaszalódva feküdtem az ágyban. Valószínűleg így tiltakozott a szervezetem amiért engem mindig otthon hagytak. A nővérem nagyobb volt, Ő mindig ment velük, én meg egyszerűen csak lerokkantam... :-)  Mikor hazaértek mindig rengeteg ajándékot hoztak és rengeteget hallgattam a történeteket, az élményeket! Később én magam is elég sokat kezdtem utazni. Autó, vonat, repülő... Tavaly decemberben 15 ezer kilómétert sikerült megtennem. Kezdem megszokni, hogy állandóan utazni kell....

Akartam még írni a repüléssel kapcsolatban élményeket, de sajnos rohanok a repülőtérre! Este Varázsfuvola előadás lesz Budapesten és nem szeretném a következő blogomat azzal kezdeni, hogy egyszer lekéstem a repülőt..... :-)





2014. február 21., péntek

Mindig "startra" készen...

Írtam már a véletlenekről és ezzel kapcsolatban a véletlen balesetekről is. Van azonban egy másik fajtája a "véletleneknek". Ez szintén váratlanul éri az embert és fantasztikus izgalmakat tartogathat. Ezt az eseményt szakmai nyelven "beugrásnak" nevezik! Ezt leegyszerűsítve úgy kell elképzelni, hogy az énekesnek hirtelen egy olyan produkcióban kell énekelni, amire azelőtt nem számított, nem készült. Ez minden énekes életében többször is előfordul. Ilyenkor bizony hirtelen mérlegelni kell, hogy mennyire tudja az adott körülmények közt megoldani a feladatot. Tegyük fel ugyanis, hogy az ember gyanútlanul ücsörög a strandon, egy lángossal és egy sörrel a kezében! Hirtelen megcsörren a telefon és néhány óra múlva már szmokingban vagy jelmezben kellene állnia valahol. Ez elég fura helyzetnek tűnhet, ugyanakkor teljesen "életszerű" is. Azt nem tudom, hogy mi a "hivatalos mértékegység". Mi a beugrás és mi az, ami már nem számít beugrásnak. Ha mondjuk három órája, három napja, vagy három hete van az embernek az előadásig? Előbb-utóbb valakik biztos ezt is szabályozni fogják. Azért mégsem lehet csak úgy a nagyvilágba "beugrálni"! :-)
Életem első beugrása értelem szerűen szintén váratlanul jött. Éppen énekórám volt a Zeneakadémia tízes termében, gyanútlanul, nyugodtan énekelgettem. Egyszer csak nyílik az ajtó... Egy hölgy jött be a tanulmányi osztályról és megkérdezte, hogy miért nem lehet engem telefonon elérni? Én mondtam neki, hogy jobbnak láttam az énekóra idejére kikapcsolni a telefonom, annál is inkább, mivel a csengőhangom más hangnemben van, mint Tamino áriája... Hamarosan kiderült, hogy már egy ideje "kergettek", ugyanis azonnal el kell utaznom Kecskemétre, mert este hétkor rádió élő egyenes adásban éneklem Kodály Psalmus Hungaricusát. Kodály év volt és egy nagyszabású rendezvénysorozat "lezárása" volt ez a koncert. Az eredetileg felkért szólista lebetegedett. Mivel én előtte már többször is énekeltem a művet, valamint az esti koncert karmestere Erdei Péter Tanár Úr is többször hallott engem, így nekem jutott a megtisztelő feladat. Marton Éva TanárNő azt mondta, hogy akkor természetesen már ne is fejezzem be a félbehagyott áriát, hanem azonnal induljak az állomásra. Akkor rendben, megyek az állomásra... Pár másodperc múlva azonban eszünkbe jutott, hogy valami nincs ezzel a nappal rendben. De mi lehet az? Vasutassztrájk!! Miért is ne pont ma? Autóm nem volt, a vasút sztrájkolt, én meg ott álltam tanácstalanul... Gyorsan kiszaladtam és lázas telefonálgatásba kezdtem. Néhány ismerősömmel beszéltem, hogy ugyan nem tudna-e "elszaladni" velem Kecskemétre és késő éjjel vissza is hozni? Sajnos ezt senki nem tudta megoldani aznap. Visszamentem a terembe és még bele sem kezdtem a mondanivalómba mikor TanárNő közölte velem, hogy mondjam meg hol lakok, menjek haza a szmokingomért, egy óra múlva ott van értem egy kedves barátjuk és elvisz Kecskemétre, meg is vár, haza is hoz... :-)

A koncert jól sikerült, nagy siker volt és csodálatosan éreztem magam! Minden adott volt egy izgalmas és sikeres beugráshoz!
Egy évvel később szintén Erdei Péter Tanár Úrral Moszkvában a Csajkovszkij Konzervatóriumban is elénekelhettem a Psalmus Hungaricust...




2014. február 17., hétfő

Nyelviskola helyett operaszak?

Ez a cím persze önmagában teljesen értelmetlen, de megpróbálom megmagyarázni! :-)

Aki nem tölti mindennapjait dalolással, talán nem is gondol bele, hogy milyen sok nyelven kell énekelnie egy operaénekesnek. Minden bizonnyal az évek múlásával fog még változni nálam ez a szám, de már eddigi pályafutásom alatt is egész sok nyelven kellett megszólalnom. Énekeltem már főszerepet olaszul, franciául, németül, oroszul és természetesen magyarul is. Ha egy olyan nyelven énekel az ember, amin egyáltalán nem is beszél, akkor viszont különösen nagy figyelemmel kell felkészülni. Szerencsére a Színházak nagy része erre ügyel és egy-egy bemutató előtt nyelvtanárok foglalkoznak az énekessel. Nyelvórákra járunk és tanuljuk, fordítjuk a szöveget, gyakoroljuk a helyes kiejtést, értelmezzük a mondanivalót. Ez legalább olyan hatalmas munka, mint egy darab zenei előkészületei, hiszen nekünk nem "csak" a zenét kell közölni a közönséggel, hanem a szöveget is! A szöveg nagyon fontos! Engem mindig arra tanítottak, hogy igenis nem lehetetlen, sőt meg kell tanulni és úgy végigénekelni egy szerepet, hogy a közönség minden szavunkat értse! Igyekszem tehát mindig a jó szövegértésre törekedni, mindig is ezt tettem. A szöveg értelmezése pedig elengedhetetlen, hiszen hogyan tudhatnám, hogy mit akart a zeneszerző a zenével "megfesteni", ha nem értem a szöveget? Néhány éve fél füllel hallottam egy riportot a televízióban, amit valamelyik éppen aktuális tehetségkutató műsor versenyzője adott. Azt "nyilatkozta" mikor megkérdezték, hogy mi a véleménye az általa énekelt számról, hogy "talán valami szerelemről szólhat, meg szomorú is, de nem értek egy szót sem!". Mondta ezt akkor, mikor már elénekelte a dalt. Azt a két versszakot meg a refrént nem túl megerőltető lefordítani, de úgy látszik senki nem hívta fel rá a figyelmét. Vagy legalább kivágták volna ezt a részt, mindegy. Ez azonban nem csak a tehetségkutatókban fordul elő, erről azonban felesleges írnom... A lényegen nem változtat, bizony egy operaénekes sok nyelven tud(hat) sok mindent, mert az állandó tanulás mellett folyamatos "szótárazást" is kell végeznünk...

Volt azonban valaki, aki egyáltalán nem értette a szövegeket, nem is igen érdekelte a zene mondanivalója, mégis gyakran énekelt!
Megkockáztatom, hogy még a saját anyanyelvével is gondjai voltak, de habitusa és örökös hisztériában töltött élete időnként teljesen elvette az eszét. Gyakran kiabált az utcán járva is és ha rosszul aludt, éjjelente is hangos szitkozódások közepette tudatta azt. Előfordult, hogy álmában menekült valami elől és olyankor rúgkapált, lihegett és földöntúli hangokat adott ki magából. Édesanyja is megváltozott mellette, Ő is hangosabb lett, mint azelőtt volt. Időnként már együtt ordítottak az utcán. Kellemetlen...

Mikor délutánonként a nappaliban gyakoroltam a hegedűmön, gyakran odajött és keserves nótázásba kezdett! Eleinte azt hittem valami idétlen vicc akar lenni, de később világossá vált, komolyan gondolja. Amint rátettem a vonót a húrra, rögtön rákezdett! Többnyire egy bizonyos hangmagasságon énekelt, de időnként fel-le csúszkált attól függően, mennyire érintette meg a zene. Mivel Ő maga kereste az alkalmat, hogy énekelhessen, "egyszerű" agyműködése ellenére nagyon érzékeny léleknek tartottuk. Gyakran előfordult, hogy egy-egy átmulatott éjszaka után a zongora tetején ébredt! Szerette tehát a zenét, az élete részévé vált. Édesanyja Lucy,  biztosan hatással volt zenei ízlésének fejlődésére, hiszen Ő maga is gyakran hallgatott Beethovent, Mozartot és Duke Ellingtont.
A "hívatlan" énekest úgy hívták Francis és egy gyönyörű fekete Spániel kölyök volt! :-)

Pár hónapja a németországi "Supertalent" tehetségkutató műsorában feltűnt egy éneklő kiskutya és hatalmas sikert aratott! Ha mi ezt akkor komolyabban vettük volna Francis komám!  :-)



2014. február 14., péntek

Kiszámíthatatlanság...

Egyik bejegyzésemben arról is írtam, hogy a színpadon nem mindig úgy történnek dolgok, mint ahogy azt a gyakorlás közben megszokhattuk. Ez nem csak az éneklés részére érvényes, hanem minden egyébre.
Egy előadás alatt számtalan váratlan dolog történhet. Előfordulhat pl., hogy az általunk viselt hosszú köpeny, kabát, "idegen" viseletként leng rajtunk és ha nem figyelünk kellően, rálépünk olykor-olykor. Nem véletlen tehát, hogy már a próbafolyamat elején is gyakran próbajelmezekben, próbakellékekkel dolgozik az énekes. Divat ide-oda, nem sok ember visel a mindennapokban földig érő palástot és páncélzatot! Vagy ha igen, akkor biztos előreengedik a bevásárlóközpont pénztáránál! Nekem volt szerencsém sok "klasszikus" kosztümöt viselni és ezeket bizony meg kell tanulni hordani. Egy hosszú köpeny nagyon jól tudja erősíteni az ember színpadi jelenlétét, de akadályozni is legalább annyira tud. Számtalan alkalommal térdeltem Ottóként Melinda lábai elé és bizony a sok gyakorlás mellett is előfordult néha, hogy az előadás hevében magam alá gyűrtem a nemes szövetet. Ennek következtében /a publikum számára szerencsére nem észrevehetően/ nem kis feladat volt észrevétlenül, éneklés közben feltápászkodni és utánaszaladni. A jelmezek persze mindig folyamatos"karbantartáson" mennek keresztül. Már a próbák alatt kiderül, honnan kell kicsit elvenni, hol lehet még hozzátenni. A legnagyobb galibát azonban a kellékek, különösképpen a különböző fegyverek, kardok, pajzsok, sisakok tudják okozni. Több élményem is van ezzel kapcsolatban, most azonban csak egyet írnék le.
Engem mindig is vonzott a keleti kultúra, egy időben a Kendo sport felé is kacsingattam, hiszen a szamurájok vívási stílusa gyönyörű sporttá fejlődött. Igyekeztem tehát mindig különös figyelmet fordítani a "kardozós" jelenetekre! Szerencsére volt alkalmam többször, több operában is megküzdeni az "ellenfeleimmel"! A debreceni és a budapesti Bánk bán előadásokon gyakran hadonásztam késsel és karddal. Ez mindig veszélyes és felelősség teljes feladat volt. Már legalább a huszadik Bánk bán előadást énekeltem Debrecenben, amikor az egyik jelenetben éppen a vár felső szintjén hátrafelé araszolva, egy hatalmas karddal a kezemben megtörtént a baj. Bízva tökéletes helyismeretemben, egy kicsit nagyobbat léptem hátra, mint azt azelőtt tettem. Az emeleti díszlet széléről /ami legalább 2 méter magas volt/ gyakorlatilag leestem, de az üres kezemmel meg tudtam támasztani magam, elkerülve a zuhanást. A lábam, amelyikkel elvesztettem a talajt, egy pillanat alatt az oldalsó vas állványzat "részévé vált", két vasrúd közé be is szorult, a kezem pedig szintén borzasztóan megütöttem és minden erőmet össze kellett szedni, hogy meg tudjam tartani magam. Ez a jelenet nagyjából fél másodpercig tartott, de most is élénken él bennem minden mozzanata. Hozzá kell tenni, hogy a díszlet tökéletesen biztonságos volt, de nekem sikerült megtalálnom azt a kis pontot, ahol ezt a manővert véghez lehetett vinni. Természetesen orvoshoz nem mentem el és hónapokig fájt a kezem, a lábam pedig a sötét éjszaka színeiben pompázott. Az előadás ment tovább, engem pedig egy jelenettel később hullaként húztak be egy fekete zsákban. Mondanom sem kell, majdnem úgy is éreztem magam... :-)

A tanulság tehát álljon itt mindenki számára: ha sötétét éjszaka egy vár tetején karddal a kezedben hátrafelé sétálsz, könnyen félreléphetsz! :-)






2014. február 13., csütörtök

Érezni a színház "illatát"...

Egy pékségben vagy egy hentesnél összetéveszthetetlen illatok várják a vásárlót. Én személy szerint imádom a kolbász és a füstöltszalonna illatát és a sütőből kivett frissen sült kenyér illata is rögtön egyfajta "hangulatba hoz". Talán hihetetlennek tűnhet, de a Színháznak is sajátos illata van! Járjon az ember bármerre is a világban, a színházaknak a színfalak mögött mindenhol összetéveszthetetlen "szaga" van. 
Engem az a szerencse ért, hogy már gyerekkoromban belekóstolhattam a színház csodálatos világába. A Debreceni Csokonai Színházban két darabban játszottam. Mindkét darabot a stúdió színpadon játszottuk. Érdekes volt másfél évtized után ismét belépni a művészbejárón, de már "módosult" minőségemben, mint operaénekes. Sokan emlékeztek még rám az egy éven át tartó gyermekszínészi "pályafutásomból", de volt olyan is, aki nem akarta elhinni, hogy én voltam az a 13 éves gyerek, aki a fél "gázsiját" hamburgerre, csokira és kólára költötte, ugyanis 13 évesen már saját számlám volt a színház művészbüféjében. Ennek hozományaként néhány alkalommal videófilmet is szinkronizáltam. Az egyik filmet nemrég néztem meg, Veszélyes elemek a címe. Igencsak érdekes élmény volt visszahallani magam. Akkoriban sajnos nem nézhettem meg, mert korhatáros film volt. Már tudom miért. Nem emlékeztem pontosan, de a filmet látva és hallva magamat, az általam szinkronizált kisfiú is igencsak korhatárosan fogalmazott! :-)
Sokat bolyongtam tehát a színházban. Bejártam a pincétől kezdve a tetőtérig mindent. Emlékszem, hogy az alagsorban találtam egy szép állapotú "mini" Riga kismotort is! Ki is derítettem ki a tulajdonosa, de sajnos nem volt eladó, így csak időnként sóvárogva nézegettem... Olyan sokat "kalandoztam" a színházban, hogy az általános iskola nyolcadik osztályát magántanulóként kellett elvégeznem, ezzel egyébként történelmet írva akkor iskolámban, hiszen az Igazgató Úr elmondása szerint előttem még senki nem vonult magántanulói "státuszba" az iskolából. Természetes nem a felfedező utak vezettek magántanulói kérelmem megírásához, hanem a sok próba és előadás, valamint közelgő középiskolai hegedű felvételim miatt döntöttek így szüleim, mint később bebizonyosodott, helyesen.
Megéreztem tehát a Színház világának illatát és ugyanaz az illat várt akkor is, mikor hosszú idő után ismét beléptem a színfalak mögé. Ezt tehát nem csak emocionális értelemben, hanem szó szerint is értheti az olvasó. A színfalak mögött tárolt rengeteg díszlet, a sok fa, fém, festék, a lámpák által megperzselt por, az öreg jelmezek, különböző szövetek és mindaz a sok más dolog, ami naponta vándorol végig egy színház folyosóján, jellegzetes "légkört" kever. Aki ebbe egyszer beleszippantott, mindig tudni fogja, milyen is egy Színház illata! 

Tanulság nincs, csattanó nincs. Az majd legközelebb. Ezt csak szerettem volna leírni, hiszen ez is hozzátartozik a "dologhoz"... :-)




2014. február 12., szerda

Gyakorolni, gyakorolni...és gyakorolni...

Egy ember megállít egy járókelőt a körúton:
- Mondja Uram, hogy jutok el a Zeneakadémiára?
- Sok gyakorlással!

A gyakorlás egy örökké tartó dolog. Akárhányszor új szerepet tanul az ember, mindig gyakorolnia kell azt. Az énekesek úgy is mondják, hogy "be kell ültetni a torokba" a szerepet. Egy olyan ária vagy dal, egy szerep, amit már sokszor énekelt az ember, mindig sokkal gördülékenyebben és magabiztosan megy, mint egy friss "termék". Az autóversenyzők is kigyakorolják a versenypálya összes kanyarját, nem bízzák a véletlenre. Nem szabad tehát a legegyszerűbbnek tűnő dolgok mellett sem elmenni, mert esetenként éppen azok "bosszulhatják meg magukat". Be kell tehát "biztosítani" magunkat, hiszen a testünk /ami egy énekes esetében maga a hangszer/ és az idegrendszerünk, egy felfokozott lelki és fizikai állapotban nem mindig úgy működik, mint ahogyan azt a gyakorlás és tanulás folyamata közben megszokhattuk. A helyükön lévő "érzetek" és egyfajta "automatizmus" viszont megkönnyíti a helyzetünket. Ehhez viszont sok gyakorlásra és természetesen színpadi rutinra van szükségünk. Amit személy szerint még fontosnak tartok az az, hogy ha valami sikerült, akkor nem szabad megelégedve rögtön továbbmenni. Igenis fontos, hogy a jó dolgokat gyakoroljuk be és ne a "véletlen kezében legyen a torkunk".

Apropó véletlen!

Véletlenek dolgok mindig történnek velünk. Véletlen "balesetek" is! Engedje meg a kedves olvasó, hogy ismét egy középiskolai történetet vegyek elő a szekrény mögül...

Az egész középiskola ismerte a megfakult, megkopott, helyenként pillanatragasztóval megerősített hegedűtokomat. Szerettem azt a tokot, de bőven kiszolgálta már az idejét és egy szép délután végre vettem egy vadonatúj tokot! Erről aznap délután rajtam kívül még csak néhány osztálytársam tudott. Szerencsére Ők is mindig benne voltak a "szürke" hétköznapok tréfákkal való feldobásában! Mivel egy hangszer a zenész számára olyan, mint a gyermeke, így mindenki nagyon szívén viseli annak sorsát. Olyan érték ez, melyet mindenki óv, véd, takarít, simogat... Tanáraink is gyönyörű hangszerek tulajdonosai voltak és minket is a hangszerrel való jó bánásmódra vezettek rá.
Adott volt tehát az új hegedűtok, amibe azonnal át is tettem méltán féltve őrzött hegedűmet. Tettem mindezt a harmadik emeleten, a hármas teremben. Mivel hirtelen nem volt semmi ötletem, a régi és már üres hegedűtok elhelyezését illetően, fogtam az üres tokot és elindultam a földszint irányába, hogy letegyem az osztályteremben. Olyan három lépcsőfok megtétele után fogalmazódott meg bennem a csínytevés gondolata. Csillapíthatatlan kíváncsiságot éreztem! Vajon milyen reakciókat váltana ki az iskola gyanútlan "lakóiból", hogyha véletlenül kicsúszna a kezemből a hegedűtok és két emeletet bukfencezve, hangos koppanással állna meg valahol egy falnak ütközve? Mivel ötletemmel maximálisan elégedett voltam, az első emeletről indítottam a támadásokat. Megvártam míg a fordulóban megjelenik egy gyanútlan ember és már kezdődött is az "előadás". Eleinte könnyed szökellést színlelve haladtam lefelé a lépcsőkön, kezemben kissé lóbálva a tokot. Egy váratlan pillanatban azonban kicsúszott a kezemből és önállóan haladt tovább. Különböző sebességgel és különböző irányokba pörgött, hangos puffanások kíséretében! Sokszor egy méter magasra is felpattant, ha szerencsésen ejtette el az ember. A gyanútlan szemlélő számára olyan volt az egész, mint egy "rémálom"! Többnyire megakadt lélegzetek, földbe gyökerezett lábak és a leírhatatlan rémület különböző fázisai ültek ki "közönségem" arcára. Egy idő után már 10-15 ember állt az emeleti korlát mellett és visszafojtott röhögéssel nézték végig, ahogy adott esetben hangos sikolyok közepette rémüldöztek tanárok és diákok egyaránt. Volt akit annyira megviselt a baleset, hogy a falnak kellett támaszkodnia és rettegve, mélységes együttérzéssel várta meg míg sápadt arccal kinyitottam tokot. Ha jól emlékszem egy viszonylag hosszú délutánt töltöttünk el így. Szerencsére mindenkinek volt humorérzéke és mikor egy-egy "akció" után lelepleztük a csínytevést, az "áldozatok" megkönnyebbülve nevettek velünk együtt... :-)













2014. február 11., kedd



Tanulni, tanulni, számolni, számolni...


Gyerekkorban sok minden érdekli az embert. Többnyire pont olyan dolgok, amik nem feltétlenül illeszthetők az iskolai tantervbe. Ilyen dolgok pl. a biciklizés, görkorcsolyázás, barátokkal való szaladgálás, képregény olvasás, hatalmas és balesetveszélyes tüzek gyújtása a kertben, stb... A tanulás, mint tevékenység akkor fokozottan érdekes egy gyerek számára, ha valóban érdekli is az adott téma. Nálam egy olyan tantárgy volt, ami sajnos sosem kötött le igazán, ez pedig a matematika. A többi tantárgy iránti érdeklődésem „hullámzónak” volt tekinthető, de kamaszként a matematika mindig egy kiszáradt folyómeder képét keltette bennem. Valahogy a számolás és az azzal járó kimerítő agytevékenység sosem tartozott a kedvenceim közé. Ráadásul már feltalálták a számológépet, ami sokkal hatékonyabbnak tűnt, mint a kockás füzet egy tompa ceruzával. Nem tudhattam azonban, hogy később az egész életem számolásból fog állni! Egy zenész élete folyamatos tanulás, magolás és számolás. Számoljuk a ritmusokat, a szüneteket, a hangtávolságokat, ide-oda forgatjuk az akkordokat, memorizálunk mindent. Természetesen más ez a fajta „számolás”, mint amilyen a matematika órai számolás volt. A „magolás” is a zenészek, különösen az énekesek életének része. Mindig szerepeket tanulunk és jó esetben „időben” tudunk hozzákezdeni, ilyenkor azért lényegesen könnyebben megy a dolog. Előfordul azonban olyan is, hogy valamit gyorsan kell megtanulni. Akkor bizony ülünk a kottával a kezünkben és éjjel-nappal tanulunk. Tanulunk ritmust, hangokat, dallamot, szöveget - lefordítjuk és értelmezzük azt, ami idegennyelvű-, tehát úgy dolgozunk, mint az iskolások.

De vissza a matematikához… 

Középiskolában egy szép délelőttön elhatároztuk egy nagyon jó barátommal közösen, aki a padtársam is volt, /később kürtművész és pedagógus lett belőle/ hogy ennek márpedig véget kell vetnünk és új energiával, kedvvel, a mai napon „letaszítjuk magunkat” a matematika végeláthatatlanul mély szakadékába. Elegünk lett abból, hogy nem mindig értettük miről is van szó. Ezt egy matekóra közepe felé döntöttük el. Oly módon zajlott a gyors „felzárkózás”, hogy egyszer csak elkezdtünk borzasztóan intenzíven figyelni és jegyzetelni. Minden szóra, összefüggésre kínosan figyeltünk és időnként összenézve, elégedett, már-már „kollegiális” bólintásokkal konstatáltuk, hogy menni fog ez nekünk. Mikor majdnem eloszlani látszottak fejünk fölül a matematikai hiányosságok okozta sötét felhők, a feladat végéhez érve váratlanul elhangzott a végeredmény és annak magyarázata, valamint egy számunkra teljesen ismeretlen szó is, a kvóciens?!?! Ekkor abban a hitben néztünk körbe a teremben, hogy minden bizonnyal többi osztálytársunkat is megdöbbentette az elhangzott információ. Sajnos kettőnkön kívül senkin sem látszódott a mélységes "felháborodás", Ők rezzenéstelen arccal írtak tovább. /Mint utóbb kiderült, pont ilyen feladatokat oldottunk meg egész évben, ráadásul a kvóciens szó is számtalanszor elhangzott már./ Mi tökéletesen „legyőzve” és elbukva néztünk egymásra, majd pár másodperc múlva már a folyosón folytathattuk a nem éppen „Sotto voce” röhögést… Ennek ellenére azóta is minden nap számolok. :-)





 





2014. február 10., hétfő



Folytassuk… Majdnem pont ott ahol abbahagytam, de időnként „csapongani” fogok. Remélem elnézi az olvasó...
Kitartásról és akaratról is esett szó az első bejegyzésben.
Szerencsés voltam és sokan azok voltunk, hiszen végigkísértek minket iskolás éveink alatt olyan tanárok, művészek, akik példaképként állhattak előttünk. Rengeteg meghatározó ember vett körül minket, rengeteget jártunk koncertekre! Még főiskolás voltam Miskolcon, ahol Perényi Eszter volt a hegedűtanárnőm, akinek szintén nagyon sokat köszönhetek. A Zeneakadémián pedig nem is történhetett volna velem jobb dolog, minthogy Marton Éva Művésznő növendéke lehettem. Azt hiszem az Ő fantasztikus karrierjét és az ehhez tartozó szakmai profizmust, kitartást senkinek sem kell bemutatnom. Minden nap kaptam tőle valamit, Nála nagyszerűbb példaképet álmodva sem kívánhat az ember. Akik a Zeneakadémia falai közt tanulhattak, ott „nőttek fel”, jól tudják, hogy milyen csodálatos volt esténként felülni a karzatra és onnan hallgatni a világsztárok koncertjeit! Majd minden este ott ültünk és „szívtuk magunkba” a zenét. Példaképeink, akik délelőtt még órát tartottak nekünk, este a színpadon állva mutatták meg, hogy milyen is az a fajta művészi hozzáállás és szakmai tudás, amit nekünk is el lehet sajátítani. Ezek az évek felejthetetlen élményekkel ajándékoztak meg!
Tény, hogy minden szakmához kitartásra van szükség, de ez egy zenész életében talán hatványozottan fontos. Egy zenész élete leginkább egy sportolóéhoz hasonlítható. Minden nap, mikor reggel felkel, az "Ami". Minden nap a kezében van a hangszere, minden nap tudja, érzi, hogy szól-e a hangja. Ezzel kel és fekszik. És aztán jön a „verseny”. Beáll a rajtvonalhoz és elindul. Nincs sok „sansz”, nem lehet visszamenni és újrakezdeni a dolgot. Akkor és ott kell a legjobbat teljesíteni, abban a néhány percben, órában, amikor a színpadon áll az ember.  A zene folyik, az előadás megy és ez a varázs egészen addig tart, amíg le nem megy a függöny. Ehhez viszont tényleg kitartásra, rengeteg gyakorlásra és „kötélidegekre” van szükség. Nincs két egyforma előadás, koncert, nincs két egyforma közönség sem, de nekünk estéről-estére „futni kell”, egészen a célvonalig, mégpedig megállás nélkül…

Ezzel a kitartás és gyakorlás dologgal kezdetben persze „nem értettem egyet”!
Olyan tíz éves lehettem mikor már az elektronikai csodák „belakták” az én gyerekszobámat is. Ennek, valamint gyermeki leleményességemnek köszönhetően bizony úgy is tudtam gyakorolni, hogy röpke 5-6 perc alatt egy üres TDK kazettára felvettem az éppen gyakorlandó skálát vagy hegedű etűdöt, majd azt folyamatosan visszajátszva, az ágyon fekve kvarcjátékokat nyomogattam. Mondanom sem kell, „Pünkösdi királyság” volt ez…  A mai komolyabb hangtechnikai eszközökkel biztos nem buktam volna le, de a „szokolrádió” szintű hangzásvilág hamar lebuktatott és délután nem mehettem ki szánkózni… :-/







2014. február 9., vasárnap

Tehát kezdődik a blog...

Tulajdonképpen kezdhetném a gyerekkorommal is, a debreceni évekkel. Miért lettem zenész? Ki miért választja ezt a rengeteg "buktatóval" teli, sok kitartást megkövetelő pályát? Ez mindenkinél változó. Nálam egyértelműen zajlott az egész. Mióta az eszemet tudom, semmi másra nem készültem, készítettek, csak a zenei pályára. Az iskolatáskával együtt egy hegedűt is kaptam, amit majd 18 éven keresztül vittem a hátamon. Persze ki is nyitottam a tokot és a diplomahangversenyem után csuktam csak be. Akkorra már régen eldöntöttem, hogy én bizony egyszer operaénekes leszek!
Édesapám Potyók Balázs /aki zenetanár és karnagy volt, a Debreceni Monteverdi Kórus alapító karnagya/, nem is tudott volna más pályát elképzelni nekem a zenész hivatáson kívül. Ő maga szép erőteljes tenor hang birtokosa volt, de végül a karnagyi pálya mellett döntött. Később évtizedeken át meghatározó szerepet töltött be Debrecen zenei életében. Megalapította az Ady Endre gimnáziumban az ének tagozatot, a városi zeneiskola igazgatója volt majd 15 éven keresztül. Ambiciózus volt és kitartásra nevelt. A kórusával szép hazai és nemzetközi sikereket ért el. Rengeteg szép felvételünk van a Monteverdi Kórus koncertjeiről, rádiós szerepléseiről. Sajnos Ő 15 éves koromban eltávozott és nem kísérhette tovább pályám alakulását, de szellemiségét velem együtt sokan őrzik, őrizzük a mai napig....
Olyan 15 éves lehettem, mikor már "betegesen" sok opera lemezt bömböltettem a szobámban és el is döntöttem, hogy egyszer én is Operaénekes leszek. Majd hosszas, türelmes várakozás következett, amíg kicsit idősebb lettem és 22 éves koromban egy szép napsütéses napon bementem a Zeneakadémia ajtaján, miszerint én felvételizni szeretnék. Sikerült. Felvett magához Marton Éva Művésznő és végre elindulhattam...