Barátok, kollégák a Világ minden pontjáról...

Gyerekként mindig nagyon szerettem felnőttek közt lenni. Tulajdonképpen többet voltam a "nagyokkal", mint a korombeli gyerekekkel. A családomon keresztül sok embert megismerhettem. Rengeteg tanár, orvos, matematikus, fizikus, történész és természetesen zenész vett körül minket. Sokan jártak közülük a Monteverdi Kórusba is, de nem csak a próbateremben találkoztak, hanem rendszeresen összejárt a társaság. Minden évben hatalmas szüreteket tartottunk Tokajban, ugyanis édesapám hobbiból egy egész szép kis hegyoldalt művelt. Saját bort is készített, amire nagyon büszke volt, de azt hiszem leginkább csak az iránta érzett szeretetből és tiszteletből itták oly nagy elánnal a barátai. Nekem ugyan nem volt alkalmam megkóstolni, de valószínűleg nem ettől lett híres a Tokaji borvidék... :-) Olyankor mindig különösen izgatott voltam ha külföldi vendégeink jöttek. Érdekelt, hogyan beszélnek, hogyan élnek, mitől lehetnek mások, mint mi. Az emberek sokfélesége mindig is csodálattal töltött el. Szerencsére ez a sokszínűség egy énekes pályáját végigkíséri. Már középiskolás koromban volt szerencsém külföldi professzoroknál hegedű mesterkurzusokon részt venni. Zeneakadémista koromban szintén többször tartottak nekünk úgynevezett "Workshopot", ahol külföldi tanárokkal, rendezőkkel és más ország énekes hallgatóival dolgozhattunk, közösen tanulhattunk. Ez nagyon fontos volt, sok mindenre megtanított. Nyitott szemmel járni, megismerni más országok kultúráit, látni, hogyan viszonyulnak egymáshoz és a munkához az emberek, szerintem elengedhetetlen. A Művészet és a Színház ezért is egyedülálló, mert szabad és nyitott, nem lehet "keretek" közé zárni. Minél többet lát az ember, annál több lesz. Ez a fajta "tudásvágy" vezette és vezeti előre az embert. Nagyon érdekes és izgalmas dolog egy premierre úgy készülni, hogy adott esetben a világ majd minden kontinenséről akad egy szereplő! Mindenki hozzáteszi azt, amit magával hozott. Különleges és sokszínű lesz a végeredmény. Együttműködni, csapatban dolgozni és sok újdonságot tanulni, látni, hallani. Azt hiszem ettől is szép ez a pálya, hiszen ez a sokféle ember más körülmények között nem is találkozna. Ez nem csak szakmailag, hanem szellemileg is feltölti az embert. Nagyszerű barátokat, kollégákat, és rengeteg tapasztalatot szerez az ember.

Ma este Cosi fan Tutte előadásom lesz, ahol együtt fog dolgozni " Németország, Hollandia, Bulgária, Brazília, Horvátország és Magyarország " ... :-D

Endlich auch auf Deutsch!

Die Geschichte beginnt...



Ich könnte meine Geschichte damit beginnen, über meine Kindheit in Debrecen zu erzählen, aber das wäre hier viel zu lang. Warum wollte ich eigentlich Musiker werden? Es gibt auf dem Weg dorthin sehr viele „Fallstricke”. Man muss sehr ausdauernd sein, um seine Karriere zu beginnen. Warum lässt man sich darauf ein? Das kann für Jeden unterschiedliche Gründe haben. 
Für mich war diese Frage sehr klar und einfach  zu beantworten. Seit ich denken kann, konnte ich mir nichts Anderes als ein musikalisches Leben vorstellen. Zusammen mit meiner Schultasche habe ich eine Geige bekommen. Diese Geige habe ich 18 Jahre lang auf meinem Rücken getragen. Den Geigenkasten habe ich bis zu meinem Diplom immer und immer wieder geöffnet und danach geschlossen. Damals fasste ich zum ersten Mal den Entschluss Opernsänger zu werden. Mein Vater, Balázs Potyók, war Musiklehrer und Dirigent. Er hat den Debrecener Monteverdi Chor gegründet und selbst dirigiert. Er konnte sich für mich kein Leben außerhalb der Musik vorstellen. Obwohl er eine sehr schöne und klare Tenorstimme hatte, entschied er sich für eine Karriere als Dirigent. Er war jahrzehntelang für das Debrecener  Musikleben sehr bedeutend. Aufgrund seiner Initiative gibt es am Endre Ady Gymnasium in Debrecen das Fach Musik. 15 Jahre lang war er Direktor der Musikschule in Debrecen. Mein Vater war sehr ambitioniert. Er hat  mir menschliche und musikalische Ausdauer vermittelt, und hatte mit seinem Chor sehr viele schöne nationale und internationale Erfolge. Wir haben zu Hause sehr viele Konzert und Radioaufnamen von diesem Chor. 
Als ich 15 Jahre alt war ist er leider gestorben und konnte mich auf meiner weiteren Karriere nicht mehr begleiten. Er ist heute noch sehr vielen Menschen im Gedächtnis. Als Teenager, als ich sehr viel und sehr laut Opernaufnahmen im meinem Kinderzimmer hörte, habe ich mich endgültig, um nicht verrückt zu werden, zu einer Karriere als Opernsänger entschieden.  Ich musste noch bis zu meinem 22. Lebensjahr warten. An einem leuchtenden Sommermorgen stand ich vor der Türe der Liszt Akademie. Ich wollte die Aufnahmeprüfung bestehen. Erfolg! Und so wurde ich Student der weltberühmten Opernsängerin Éva Marton. Das war mein erster Schritt auf dem Weg meiner musikalischen Karriere.

Fortsetzung folgt...

Fő az egészség!

Ha egy énekes beteg, akkor nagy baj van. A mi "munkánkhoz" hozzátartozik az is, hogy megpróbálunk minden körülmények között egészségesnek maradni.
Különösen a téli és kora tavaszi hónapokban veszélyes a dolog. Ilyenkor kell a legjobban figyelni. Sokszor túlzottan elővigyázatosnak, "parázósnak" is gondolnak minket azok, akiknek egy gyenge megfázás és egy kis köhögés nem okoz túl nagy gondot. Nem is okozhat, hiszen a legtöbb élethelyzetben az emberek többsége megállja a helyét, egy kis "orrcsöpögés" ellenére. Rengetegszer keveredtem életem során olyan szituációkba, hogy bizony adott esetben családi összejöveteleket, találkozókat kellett kihagynom, mivel mindenkin tombolt az influenza. Szerencsére akik tudják mit jelent ez, el is fogadják. Ezekben az időszakokban igyekszem kerülni a villamosozást, metrózást és a lehető legkevesebbet megyek nagyobb társaságba, sok ember közé. A színházakban is figyelnek erre, és hacsak nem teljesen megoldhatatlan, bizony a náthás embereket nem nagyon "engedik" az egészségesek közé. Ha elindul a lavina, akkor az egész társulat szép lassan megbetegszik, ez pedig senkinek sem jó...
A tudatos elővigyázatosság ellenére, mégis előfordul időnként, hogy egy énekes lebetegszik. Ez maga a "rémálom", különösen akkor, ha egy próbaidőszak közepén, vagy előadások közben éri a baj. Lehet betegen is énekelni, de csak ha olyan stádiumban van az ember, hogy még éppen, vagy már ismét tud. Nyilván nem fog menni a dolog, ha nem szólal meg az ember hangja. Szerencsére az ember szervezete és a tudata valahogy szoros összefüggésben lehet egymással. Ha nagyon nem akarunk betegek lenni, mert fontos feladat vár ránk, akkor sikerülhet megúszni a dolgot még a legnagyobb influenza járvány közepén is. "Nem lehetek beteg", szoktuk mondogatni. Ez nálam be szokott válni...

Eddig egyszer keveredtem olyan helyzetbe, hogy sajnos nagyon "átvágtam" magam, az elmém és a szervezetem nem működött együtt.
Néhány évvel ezelőtt egy hatalmas decemberi influenza járvány közepén, nem sokkal a Vígszínházban bemutatott Varázsfuvola premierem után kicsit lebetegedtem. Ez nem lett volna baj, hiszen a következő előadásig még volt bőven időm összekapni magam. El is kezdtem a különböző gyógyszerek és "házipraktikák" alkalmazását. Hatásosnak tűnt a dolog és hajlottam rá, hogy a következő előadáson már gond nélkül fogok tudni énekelni. Az előadás napján szinte semmi bajom nem volt, szerencsére nem köhögtem, nem voltam berekedve sem. Egyfajta gyengeséget ugyan éreztem, de azt a betegség lecsengésének és a sok gyógyszernek tudtam be. Délután öt körül, mikor beénekelni készülődtem, azt vettem észre, hogy néha igencsak hideg van a színházban, néha pedig nagyon meleg... A gondolatot, hogy megint lázas vagyok, gyorsan el is vetettem, "nem lehetek beteg"!
Az első felvonás közepe felé már folyt a víz rólam és a legkevésbé sem éreztem "komfortosan" magam a színpadon. A szünetben azonnal hoztak nekem egy lázmérőt, ami egy másodperc alatt egészen 39 fokig szaladt fel... Azt gondoltam, hogy mivel a nehezén már túl vagyok, a láz ellenére a második felvonással meg tudok birkózni. A második felvonás elején egy prózai jelenetben megkérdezték Sarastrotól, hogy "vajon Tamino túléli-e a próbákat?". Itt éppen a színpadon kellett feküdnöm és igencsak "megszólítva" éreztem magam. :-) Az előadás ugyan rendben lement, de a "Tűzpróbába" tényleg majdnem belehaltam. Sosem felejtem el, hogy szegény Paminának az utolsó jelenetben valósággal támogatnia kellett, hogy remegő lábaimon át tudjak vánszorogni a színpad másik oldalára...
Az előadás után hazavittek és majdnem egy hónapig semmit nem tudtam csinálni, annyira beteg lettem...

Taminonak tényleg nehéz próbákat kellett kiállnia... :-)

Egy Premier izgalmai...

Az ember mindig úton van. Mindig tervez valamit, készít valamit. Az utazás történhet belül is. Történhet például egy hosszú próbafolyamat alatt. Elindulunk valahonnan, ismerkedünk a művel, ismerkedünk a szereppel, a kollégák szerepével. Kutatjuk és megfejtjük az összefüggéseket, kidolgozzuk a szerepünket. Gyakorlunk és tanulunk, próbálunk, hibázunk, javítunk...
Izgalmas utazás ez, rengeteg állomással. Gyerekkoromban mindig csodáltam azokat az embereket, akik apró darabokból raknak össze kisrepülőt, kisautót. Egy énekes is ezt csinálja. Szépen lassan, nagy türelemmel és kitartással kell dolgozni, összerakni az apró darabokat. A végén pedig kialakul a kép! A sok munka meghozza gyümölcsét és ha minden jól megy, akkor a közönségnek tetszik a kész alkotás.
Hogy miért írok most erről?
Mert tegnap volt a premierünk.

R. Wagner/ J. Dove : Ringetje

A Ring két órába zsúfolva. Egy hihetetlenül izgalmas darab, nagyszerű rendezővel és kiváló énekes kollégákkal, színészekkel.
Hatalmas siker volt, "Standing Ovation", legalább tíz perces taps...
Egy öreg Úr a közönségből azt mondta, hogy Ő Wagnert Bayreuthban szeret leginkább nézni és hallgatni, de ez az előadás ott is megállná a helyét!

Ezekért a pillanatokért érdemes olyan sokáig rakosgatni azokat a darabokat...:-)

Zenehallgatás otthon...

Zenét szinte mindenki hallgat. Azért írom, hogy szinte, mert ismerek olyan embereket, akik teljesen immunisak a zenére. Ez nekem mindig nagyon furcsa volt. Egyszerűen nem értem, hogyan fordulhat elő az, hogy valakit teljesen hidegen hagy a zene. A zene a legősibb szórakozásunk és kifejezésmódunk. Mindenki tudja, hogy mi emberek még beszélni sem tudtunk, de hangos dobolással, zajongással, kiabálással, énekléssel próbáltuk meg kifejezni gondolatainkat, érzéseinket. Ez a mai napig így van. A hangok varázsa örökké velünk marad, a zene szerves része életünknek. Persze aki nem akar, az is hallgat zenét, hiszen a telefoncsörgéstől kezdve a reklámokon keresztül az állomás szignáljáig minden Zene! Aki olyan környezetben nő fel, hogy folyamatosan a zene veszi körül, az természetesen még inkább meg van fertőzve. Engem gyakorlatilag nulla éves korom óta csak a zene vesz körül. Szerencsésnek tartom magam, hogy olyan családba születhettem, ahol minden a zene körül forgott. A munka, a pihenés, a szórakozás. Sok felmérést készítettek már arról, hogy mennyire elégedett az ember a munkájával. Kevés az a szerencsés, akinek a munkája a "hobbija" is. Azt hiszem, hogy a zenészekről viszont bátran ki lehet jelenteni, hogy a munkájuk a hobbijuk. /Erről persze eszembe jut az vicc, amikor Gandalf (Gyűrűk Ura) azt találja mondani Frodoéknak, hogy "milyen jó nektek, hiszen a munkátok a Hobbitok"./ :-) Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egy olyan nap után amikor két zenekaros színpadi próbája volt az embernek, este tizenegykor hazaérve még meghallgatja a Ringet... Biztos előfordul ilyen is, de a csend is legalább annyira fontos lehet, mint a zene. Nekem mindenképpen. Ugyanakkor kikapcsolódásként nem feltétlenül operát hallgat az ember, én legalábbis nem csak "komolyzenét" hallgatok. Mellesleg szeretném megjegyezni, hogy ez a "komoly" kifejezés sosem tartozott a kedvenc szavaim közé. A komoly zene nem "komoly"! Komoly munka van mögötte, de a zene nem "komoly". Rengeteg nem szakmabeli ismerősöm, barátom mesélte el, hogy mikor először volt megnézni engem az Operaházban vagy éppen egy koncertet hallgatott végig, akkor el sem akarta hinni, hogy ez mennyire nem is "komoly" és milyen könnyen lehet "érteni" a zenét, lehet élvezni. Nem is olyan, mint ahogy azt előzőleg gondolta. Sok embert sikerült már "megtérítenem" és sokukból lett koncert és színházlátogató ember... :-)

Most egy kicsit a nem túl komoly, ugyanakkor klasszikus dolgokról!

Középiskolás voltam amikor megismerkedtem a Jazz zenével. Az első Ella Fitzgerald lemezemet karácsonyra kaptam. Ahogy meghallgattam azonnal valahol a  harmincas években éreztem magam. Onnantól kezdve hetente vásároltam a különböző jazz lemezeket. Duke Ellington, Cole Porter, Glenn Miller és hosszasan sorolhatnám még. Szerencsére a baráti társaságból mindenki nagyon fogékony volt erre a különös és izgalmas világra, úgyhogy később, főiskolás éveinkben, a szombat esti pókerpartikon kizárólag Jazz zene szólt és minden más dolog is ennek szellemében zajlott. Egy idő után már olyan mélyre zuhantunk a skizofrénia eme csodálatos állapotában, hogy kötelező "DressCode" is volt a nálunk tartott összejöveteleken. Kötelező volt a pl. a nadrágtartó és különböző régmúlt időket idéző kiegészítők. Fehér ingek, régi szabású öltönyök, fekete fehér cipők. Némelyek frakkban jelentek meg a pókerpartin! Mivel ezek a bulik az esetek többségében nálunk voltak megtartva, olyan volt a nappalink, mint valami alacsony költségvetésű gengszterfilm forgatása! Sokszor előkerültek a hangszerek is és nagy zenebonát csaptunk. Felejthetetlen időszak volt, éveken keresztül tartottunk ilyen bulikat...
Sajnos a társaság kicsit szétszéledt, felnőttebbek lettünk, de annyira azért mégsem, hogy az igényünk ne legyen meg az "Időutazásra". Szóval idén nyáron újra elő kell venni a Borsalino kalapokat! :-)

Utazzunk tovább...

Legutóbb ott hagytam abba, hogy nem szeretném ezt a blogbejegyzést majd azzal kezdeni, hogy egyszer lekéstem a repülőgépet! Szerencsére nem is kell így indítanom. Túl vagyok két Varázsfuvola előadáson és mindenhova pontosan odaértem...
Amennyire rettegtem a repüléstől, annyira megszerettem idővel. Első repüléseim rendszerint nem éppen őszinte mosollyal az arcomon történtek. Azt nem mondanám, hogy gondolkodnom kellett azon, hogy merjek-e repülőre ülni, hiszen nyilvánvaló volt, hogy sokat kell majd az utazás eme formáját választanom, de eleinte viszolyogtam tőle. Az első repüléseim közt igen kalandos helyzetek is adódtak, így alapvető "félelmem" teljes mértékben megalapozottnak tűnt! Sosem felejtem el, hogy mikor Moszkvába repültem Psalmus Hungaricust énekelni, az lett gyanús, hogy már régen le kellett volna szállnia a gépnek, de mi még mindig a levegőben voltunk. Kinéztem az ablakon és mindenfelé apró villogó pontokat láttam. A többi repülővel együtt ott köröztünk a Domogyedovo repülőtér fölött, ugyanis akkora vihar volt, hogy nem engedtek leszállni minket! Ezt egyébként kicsit később be is mondták. Nem tudom már pontosan, de legalább 30 percig tartott ez a feszült várakozás. Nekem, mint "kezdő" utasnak, óráknak tűnt. Én már számot vetettem az életemmel és beletörődtem a sors kegyetlenségébe. Megfogadtam, hogy ha most épségben találkozik talpam az anyafölddel, akkor soha többet nem szállok repülőre! Mondtam ezt annak ellenére, hogy még vissza is kellett jutnom a koncert után Magyarországra! A mellettem ülő kollégának el is meséltem tervemet. Valamelyik délelőtt felülök Moszkvában egy buszra, keresek egy autókereskedést és veszek egy ezerötös zsigulit! :-D Azzal megyek haza, mert a repülést nem tartom biztonságosnak! Mondanom sem kell, zsigulit persze nem vettem és repülővel mentem vissza... De az ötlet nem volt rossz!:-)
Egy másik alkalommal arra is rájöttem, hogy különböző figyelemelterelő eszközökkel próbálják javítani az utasok hangulatát, ha éppen úgy dobálja a turbulencia a gépet, mint egy száraz falevelet a gyenge őszi szellő. Útban Shanghai felé azt vettem észre, hogy mikor borzalmas nagy légörvénybe érünk, a személyzet mindig elkezd kaparós sorsjegyeket osztogatni! Elég komikus helyzet, mikor lesápadt arccal, az ülésben rázkódva, pattogva, kaparós sorsjegyet kapargat egy repülőnyi ember! Ezt azt hiszem legalább háromszor meg kellett ismételni. A landolások szintén nem sikerültek kiemelkedően szenzitívre. A shanghai repülőtéren hármat pattant a gép, mire végleg a földön maradt. Akkor ismét megfogadtam, hogy soha többet nem repülök, bár az is igaz, hogy Kínából már macerásabb lett volna hazavezetni, de zsigulit ott is tudtam volna venni! :-) Azóta nem fogadkozom... Tudom, hogy ha repülni kell, akkor repülni kell.