Legutóbb ott hagytam abba, hogy nem szeretném ezt a blogbejegyzést majd azzal kezdeni, hogy egyszer lekéstem a repülőgépet! Szerencsére nem is kell így indítanom. Túl vagyok két Varázsfuvola előadáson és mindenhova pontosan odaértem...
Amennyire rettegtem a repüléstől, annyira megszerettem idővel. Első repüléseim rendszerint nem éppen őszinte mosollyal az arcomon történtek. Azt nem mondanám, hogy gondolkodnom kellett azon, hogy merjek-e repülőre ülni, hiszen nyilvánvaló volt, hogy sokat kell majd az utazás eme formáját választanom, de eleinte viszolyogtam tőle. Az első repüléseim közt igen kalandos helyzetek is adódtak, így alapvető "félelmem" teljes mértékben megalapozottnak tűnt! Sosem felejtem el, hogy mikor Moszkvába repültem Psalmus Hungaricust énekelni, az lett gyanús, hogy már régen le kellett volna szállnia a gépnek, de mi még mindig a levegőben voltunk. Kinéztem az ablakon és mindenfelé apró villogó pontokat láttam. A többi repülővel együtt ott köröztünk a Domogyedovo repülőtér fölött, ugyanis akkora vihar volt, hogy nem engedtek leszállni minket! Ezt egyébként kicsit később be is mondták. Nem tudom már pontosan, de legalább 30 percig tartott ez a feszült várakozás. Nekem, mint "kezdő" utasnak, óráknak tűnt. Én már számot vetettem az életemmel és beletörődtem a sors kegyetlenségébe. Megfogadtam, hogy ha most épségben találkozik talpam az anyafölddel, akkor soha többet nem szállok repülőre! Mondtam ezt annak ellenére, hogy még vissza is kellett jutnom a koncert után Magyarországra! A mellettem ülő kollégának el is meséltem tervemet. Valamelyik délelőtt felülök Moszkvában egy buszra, keresek egy autókereskedést és veszek egy ezerötös zsigulit! :-D Azzal megyek haza, mert a repülést nem tartom biztonságosnak! Mondanom sem kell, zsigulit persze nem vettem és repülővel mentem vissza... De az ötlet nem volt rossz!:-)
Egy másik alkalommal arra is rájöttem, hogy különböző figyelemelterelő eszközökkel próbálják javítani az utasok hangulatát, ha éppen úgy dobálja a turbulencia a gépet, mint egy száraz falevelet a gyenge őszi szellő. Útban Shanghai felé azt vettem észre, hogy mikor borzalmas nagy légörvénybe érünk, a személyzet mindig elkezd kaparós sorsjegyeket osztogatni! Elég komikus helyzet, mikor lesápadt arccal, az ülésben rázkódva, pattogva, kaparós sorsjegyet kapargat egy repülőnyi ember! Ezt azt hiszem legalább háromszor meg kellett ismételni. A landolások szintén nem sikerültek kiemelkedően szenzitívre. A shanghai repülőtéren hármat pattant a gép, mire végleg a földön maradt. Akkor ismét megfogadtam, hogy soha többet nem repülök, bár az is igaz, hogy Kínából már macerásabb lett volna hazavezetni, de zsigulit ott is tudtam volna venni! :-) Azóta nem fogadkozom... Tudom, hogy ha repülni kell, akkor repülni kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése