Zenehallgatás otthon...

Zenét szinte mindenki hallgat. Azért írom, hogy szinte, mert ismerek olyan embereket, akik teljesen immunisak a zenére. Ez nekem mindig nagyon furcsa volt. Egyszerűen nem értem, hogyan fordulhat elő az, hogy valakit teljesen hidegen hagy a zene. A zene a legősibb szórakozásunk és kifejezésmódunk. Mindenki tudja, hogy mi emberek még beszélni sem tudtunk, de hangos dobolással, zajongással, kiabálással, énekléssel próbáltuk meg kifejezni gondolatainkat, érzéseinket. Ez a mai napig így van. A hangok varázsa örökké velünk marad, a zene szerves része életünknek. Persze aki nem akar, az is hallgat zenét, hiszen a telefoncsörgéstől kezdve a reklámokon keresztül az állomás szignáljáig minden Zene! Aki olyan környezetben nő fel, hogy folyamatosan a zene veszi körül, az természetesen még inkább meg van fertőzve. Engem gyakorlatilag nulla éves korom óta csak a zene vesz körül. Szerencsésnek tartom magam, hogy olyan családba születhettem, ahol minden a zene körül forgott. A munka, a pihenés, a szórakozás. Sok felmérést készítettek már arról, hogy mennyire elégedett az ember a munkájával. Kevés az a szerencsés, akinek a munkája a "hobbija" is. Azt hiszem, hogy a zenészekről viszont bátran ki lehet jelenteni, hogy a munkájuk a hobbijuk. /Erről persze eszembe jut az vicc, amikor Gandalf (Gyűrűk Ura) azt találja mondani Frodoéknak, hogy "milyen jó nektek, hiszen a munkátok a Hobbitok"./ :-) Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egy olyan nap után amikor két zenekaros színpadi próbája volt az embernek, este tizenegykor hazaérve még meghallgatja a Ringet... Biztos előfordul ilyen is, de a csend is legalább annyira fontos lehet, mint a zene. Nekem mindenképpen. Ugyanakkor kikapcsolódásként nem feltétlenül operát hallgat az ember, én legalábbis nem csak "komolyzenét" hallgatok. Mellesleg szeretném megjegyezni, hogy ez a "komoly" kifejezés sosem tartozott a kedvenc szavaim közé. A komoly zene nem "komoly"! Komoly munka van mögötte, de a zene nem "komoly". Rengeteg nem szakmabeli ismerősöm, barátom mesélte el, hogy mikor először volt megnézni engem az Operaházban vagy éppen egy koncertet hallgatott végig, akkor el sem akarta hinni, hogy ez mennyire nem is "komoly" és milyen könnyen lehet "érteni" a zenét, lehet élvezni. Nem is olyan, mint ahogy azt előzőleg gondolta. Sok embert sikerült már "megtérítenem" és sokukból lett koncert és színházlátogató ember... :-)

Most egy kicsit a nem túl komoly, ugyanakkor klasszikus dolgokról!

Középiskolás voltam amikor megismerkedtem a Jazz zenével. Az első Ella Fitzgerald lemezemet karácsonyra kaptam. Ahogy meghallgattam azonnal valahol a  harmincas években éreztem magam. Onnantól kezdve hetente vásároltam a különböző jazz lemezeket. Duke Ellington, Cole Porter, Glenn Miller és hosszasan sorolhatnám még. Szerencsére a baráti társaságból mindenki nagyon fogékony volt erre a különös és izgalmas világra, úgyhogy később, főiskolás éveinkben, a szombat esti pókerpartikon kizárólag Jazz zene szólt és minden más dolog is ennek szellemében zajlott. Egy idő után már olyan mélyre zuhantunk a skizofrénia eme csodálatos állapotában, hogy kötelező "DressCode" is volt a nálunk tartott összejöveteleken. Kötelező volt a pl. a nadrágtartó és különböző régmúlt időket idéző kiegészítők. Fehér ingek, régi szabású öltönyök, fekete fehér cipők. Némelyek frakkban jelentek meg a pókerpartin! Mivel ezek a bulik az esetek többségében nálunk voltak megtartva, olyan volt a nappalink, mint valami alacsony költségvetésű gengszterfilm forgatása! Sokszor előkerültek a hangszerek is és nagy zenebonát csaptunk. Felejthetetlen időszak volt, éveken keresztül tartottunk ilyen bulikat...
Sajnos a társaság kicsit szétszéledt, felnőttebbek lettünk, de annyira azért mégsem, hogy az igényünk ne legyen meg az "Időutazásra". Szóval idén nyáron újra elő kell venni a Borsalino kalapokat! :-)