Egy ember megállít egy járókelőt a körúton:
- Mondja Uram, hogy jutok el a Zeneakadémiára?
- Sok gyakorlással!
A gyakorlás egy örökké tartó dolog. Akárhányszor új szerepet tanul az ember, mindig gyakorolnia kell azt. Az énekesek úgy is mondják, hogy "be kell ültetni a torokba" a szerepet. Egy olyan ária vagy dal, egy szerep, amit már sokszor énekelt az ember, mindig sokkal gördülékenyebben és magabiztosan megy, mint egy friss "termék". Az autóversenyzők is kigyakorolják a versenypálya összes kanyarját, nem bízzák a véletlenre. Nem szabad tehát a legegyszerűbbnek tűnő dolgok mellett sem elmenni, mert esetenként éppen azok "bosszulhatják meg magukat". Be kell tehát "biztosítani" magunkat, hiszen a testünk /ami egy énekes esetében maga a hangszer/ és az idegrendszerünk, egy felfokozott lelki és fizikai állapotban nem mindig úgy működik, mint ahogyan azt a gyakorlás és tanulás folyamata közben megszokhattuk. A helyükön lévő "érzetek" és egyfajta "automatizmus" viszont megkönnyíti a helyzetünket. Ehhez viszont sok gyakorlásra és természetesen színpadi rutinra van szükségünk. Amit személy szerint még fontosnak tartok az az, hogy ha valami sikerült, akkor nem szabad megelégedve rögtön továbbmenni. Igenis fontos, hogy a jó dolgokat gyakoroljuk be és ne a "véletlen kezében legyen a torkunk".
Apropó véletlen!
Véletlenek dolgok mindig történnek velünk. Véletlen "balesetek" is! Engedje meg a kedves olvasó, hogy ismét egy középiskolai történetet vegyek elő a szekrény mögül...
Az egész középiskola ismerte a megfakult, megkopott, helyenként pillanatragasztóval megerősített hegedűtokomat. Szerettem azt a tokot, de bőven kiszolgálta már az idejét és egy szép délután végre vettem egy vadonatúj tokot! Erről aznap délután rajtam kívül még csak néhány osztálytársam tudott. Szerencsére Ők is mindig benne voltak a "szürke" hétköznapok tréfákkal való feldobásában! Mivel egy hangszer a zenész számára olyan, mint a gyermeke, így mindenki nagyon szívén viseli annak sorsát. Olyan érték ez, melyet mindenki óv, véd, takarít, simogat... Tanáraink is gyönyörű hangszerek tulajdonosai voltak és minket is a hangszerrel való jó bánásmódra vezettek rá.
Adott volt tehát az új hegedűtok, amibe azonnal át is tettem méltán féltve őrzött hegedűmet. Tettem mindezt a harmadik emeleten, a hármas teremben. Mivel hirtelen nem volt semmi ötletem, a régi és már üres hegedűtok elhelyezését illetően, fogtam az üres tokot és elindultam a földszint irányába, hogy letegyem az osztályteremben. Olyan három lépcsőfok megtétele után fogalmazódott meg bennem a csínytevés gondolata. Csillapíthatatlan kíváncsiságot éreztem! Vajon milyen reakciókat váltana ki az iskola gyanútlan "lakóiból", hogyha véletlenül kicsúszna a kezemből a hegedűtok és két emeletet bukfencezve, hangos koppanással állna meg valahol egy falnak ütközve? Mivel ötletemmel maximálisan elégedett voltam, az első emeletről indítottam a támadásokat. Megvártam míg a fordulóban megjelenik egy gyanútlan ember és már kezdődött is az "előadás". Eleinte könnyed szökellést színlelve haladtam lefelé a lépcsőkön, kezemben kissé lóbálva a tokot. Egy váratlan pillanatban azonban kicsúszott a kezemből és önállóan haladt tovább. Különböző sebességgel és különböző irányokba pörgött, hangos puffanások kíséretében! Sokszor egy méter magasra is felpattant, ha szerencsésen ejtette el az ember. A gyanútlan szemlélő számára olyan volt az egész, mint egy "rémálom"! Többnyire megakadt lélegzetek, földbe gyökerezett lábak és a leírhatatlan rémület különböző fázisai ültek ki "közönségem" arcára. Egy idő után már 10-15 ember állt az emeleti korlát mellett és visszafojtott röhögéssel nézték végig, ahogy adott esetben hangos sikolyok közepette rémüldöztek tanárok és diákok egyaránt. Volt akit annyira megviselt a baleset, hogy a falnak kellett támaszkodnia és rettegve, mélységes együttérzéssel várta meg míg sápadt arccal kinyitottam tokot. Ha jól emlékszem egy viszonylag hosszú délutánt töltöttünk el így. Szerencsére mindenkinek volt humorérzéke és mikor egy-egy "akció" után lelepleztük a csínytevést, az "áldozatok" megkönnyebbülve nevettek velünk együtt... :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése