Tanulni, tanulni, számolni, számolni...

Gyerekkorban sok minden érdekli az embert. Többnyire pont olyan dolgok, amik nem feltétlenül illeszthetők az iskolai tantervbe. Ilyen dolgok pl. a biciklizés, görkorcsolyázás, barátokkal való szaladgálás, képregény olvasás, hatalmas és balesetveszélyes tüzek gyújtása a kertben, stb... A tanulás, mint tevékenység akkor fokozottan érdekes egy gyerek számára, ha valóban érdekli is az adott téma. Nálam egy olyan tantárgy volt, ami sajnos sosem kötött le igazán, ez pedig a matematika. A többi tantárgy iránti érdeklődésem „hullámzónak” volt tekinthető, de kamaszként a matematika mindig egy kiszáradt folyómeder képét keltette bennem. Valahogy a számolás és az azzal járó kimerítő agytevékenység sosem tartozott a kedvenceim közé. Ráadásul már feltalálták a számológépet, ami sokkal hatékonyabbnak tűnt, mint a kockás füzet egy tompa ceruzával. Nem tudhattam azonban, hogy később az egész életem számolásból fog állni! Egy zenész élete folyamatos tanulás, magolás és számolás. Számoljuk a ritmusokat, a szüneteket, a hangtávolságokat, ide-oda forgatjuk az akkordokat, memorizálunk mindent. Természetesen más ez a fajta „számolás”, mint amilyen a matematika órai számolás volt. A „magolás” is a zenészek, különösen az énekesek életének része. Mindig szerepeket tanulunk és jó esetben „időben” tudunk hozzákezdeni, ilyenkor azért lényegesen könnyebben megy a dolog. Előfordul azonban olyan is, hogy valamit gyorsan kell megtanulni. Akkor bizony ülünk a kottával a kezünkben és éjjel-nappal tanulunk. Tanulunk ritmust, hangokat, dallamot, szöveget - lefordítjuk és értelmezzük azt, ami idegennyelvű-, tehát úgy dolgozunk, mint az iskolások.

De vissza a matematikához… 

Középiskolában egy szép délelőttön elhatároztuk egy nagyon jó barátommal közösen, aki a padtársam is volt, /később kürtművész és pedagógus lett belőle/ hogy ennek márpedig véget kell vetnünk és új energiával, kedvvel, a mai napon „letaszítjuk magunkat” a matematika végeláthatatlanul mély szakadékába. Elegünk lett abból, hogy nem mindig értettük miről is van szó. Ezt egy matekóra közepe felé döntöttük el. Oly módon zajlott a gyors „felzárkózás”, hogy egyszer csak elkezdtünk borzasztóan intenzíven figyelni és jegyzetelni. Minden szóra, összefüggésre kínosan figyeltünk és időnként összenézve, elégedett, már-már „kollegiális” bólintásokkal konstatáltuk, hogy menni fog ez nekünk. Mikor majdnem eloszlani látszottak fejünk fölül a matematikai hiányosságok okozta sötét felhők, a feladat végéhez érve váratlanul elhangzott a végeredmény és annak magyarázata, valamint egy számunkra teljesen ismeretlen szó is, a kvóciens?!?! Ekkor abban a hitben néztünk körbe a teremben, hogy minden bizonnyal többi osztálytársunkat is megdöbbentette az elhangzott információ. Sajnos kettőnkön kívül senkin sem látszódott a mélységes "felháborodás", Ők rezzenéstelen arccal írtak tovább. /Mint utóbb kiderült, pont ilyen feladatokat oldottunk meg egész évben, ráadásul a kvóciens szó is számtalanszor elhangzott már./ Mi tökéletesen „legyőzve” és elbukva néztünk egymásra, majd pár másodperc múlva már a folyosón folytathattuk a nem éppen „Sotto voce” röhögést… Ennek ellenére azóta is minden nap számolok. :-)