Folytassuk… Majdnem pont ott ahol abbahagytam, de időnként „csapongani” fogok. Remélem elnézi az olvasó...

Kitartásról és akaratról is esett szó az első bejegyzésben.

Szerencsés voltam és sokan azok voltunk, hiszen végigkísértek minket iskolás éveink alatt olyan tanárok, művészek, akik példaképként állhattak előttünk. Rengeteg meghatározó ember vett körül minket, rengeteget jártunk koncertekre! Még főiskolás voltam Miskolcon, ahol Perényi Eszter volt a hegedűtanárnőm, akinek szintén nagyon sokat köszönhetek. A Zeneakadémián pedig nem is történhetett volna velem jobb dolog, minthogy Marton Éva Művésznő növendéke lehettem. Azt hiszem az Ő fantasztikus karrierjét és az ehhez tartozó szakmai profizmust, kitartást senkinek sem kell bemutatnom. Minden nap kaptam tőle valamit, Nála nagyszerűbb példaképet álmodva sem kívánhat az ember. Akik a Zeneakadémia falai közt tanulhattak, ott „nőttek fel”, jól tudják, hogy milyen csodálatos volt esténként felülni a karzatra és onnan hallgatni a világsztárok koncertjeit! Majd minden este ott ültünk és „szívtuk magunkba” a zenét. Példaképeink, akik délelőtt még órát tartottak nekünk, este a színpadon állva mutatták meg, hogy milyen is az a fajta művészi hozzáállás és szakmai tudás, amit nekünk is el lehet sajátítani. Ezek az évek felejthetetlen élményekkel ajándékoztak meg!

Tény, hogy minden szakmához kitartásra van szükség, de ez egy zenész életében talán hatványozottan fontos. Egy zenész élete leginkább egy sportolóéhoz hasonlítható. Minden nap, mikor reggel felkel, az "Ami". Minden nap a kezében van a hangszere, minden nap tudja, érzi, hogy szól-e a hangja. Ezzel kel és fekszik. És aztán jön a „verseny”. Beáll a rajtvonalhoz és elindul. Nincs sok „sansz”, nem lehet visszamenni és újrakezdeni a dolgot. Akkor és ott kell a legjobbat teljesíteni, abban a néhány percben, órában, amikor a színpadon áll az ember.  A zene folyik, az előadás megy és ez a varázs egészen addig tart, amíg le nem megy a függöny. Ehhez viszont tényleg kitartásra, rengeteg gyakorlásra és „kötélidegekre” van szükség. Nincs két egyforma előadás, koncert, nincs két egyforma közönség sem, de nekünk estéről-estére „futni kell”, egészen a célvonalig, mégpedig megállás nélkül…

Ezzel a kitartás és gyakorlás dologgal kezdetben persze „nem értettem egyet”!

Olyan tíz éves lehettem mikor már az elektronikai csodák „belakták” az én gyerekszobámat is. Ennek, valamint gyermeki leleményességemnek köszönhetően bizony úgy is tudtam gyakorolni, hogy röpke 5-6 perc alatt egy üres TDK kazettára felvettem az éppen gyakorlandó skálát vagy hegedű etűdöt, majd azt folyamatosan visszajátszva, az ágyon fekve kvarcjátékokat nyomogattam. Mondanom sem kell, „Pünkösdi királyság” volt ez…  A mai komolyabb hangtechnikai eszközökkel biztos nem buktam volna le, de a „szokolrádió” szintű hangzásvilág hamar lebuktatott és délután nem mehettem ki szánkózni… :-/