Kiszámíthatatlanság...

Egyik bejegyzésemben arról is írtam, hogy a színpadon nem mindig úgy történnek dolgok, mint ahogy azt a gyakorlás közben megszokhattuk. Ez nem csak az éneklés részére érvényes, hanem minden egyébre.
Egy előadás alatt számtalan váratlan dolog történhet. Előfordulhat pl., hogy az általunk viselt hosszú köpeny, kabát, "idegen" viseletként leng rajtunk és ha nem figyelünk kellően, rálépünk olykor-olykor. Nem véletlen tehát, hogy már a próbafolyamat elején is gyakran próbajelmezekben, próbakellékekkel dolgozik az énekes. Divat ide-oda, nem sok ember visel a mindennapokban földig érő palástot és páncélzatot! Vagy ha igen, akkor biztos előreengedik a bevásárlóközpont pénztáránál! Nekem volt szerencsém sok "klasszikus" kosztümöt viselni és ezeket bizony meg kell tanulni hordani. Egy hosszú köpeny nagyon jól tudja erősíteni az ember színpadi jelenlétét, de akadályozni is legalább annyira tud. Számtalan alkalommal térdeltem Ottóként Melinda lábai elé és bizony a sok gyakorlás mellett is előfordult néha, hogy az előadás hevében magam alá gyűrtem a nemes szövetet. Ennek következtében /a publikum számára szerencsére nem észrevehetően/ nem kis feladat volt észrevétlenül, éneklés közben feltápászkodni és utánaszaladni. A jelmezek persze mindig folyamatos"karbantartáson" mennek keresztül. Már a próbák alatt kiderül, honnan kell kicsit elvenni, hol lehet még hozzátenni. A legnagyobb galibát azonban a kellékek, különösképpen a különböző fegyverek, kardok, pajzsok, sisakok tudják okozni. Több élményem is van ezzel kapcsolatban, most azonban csak egyet írnék le.
Engem mindig is vonzott a keleti kultúra, egy időben a Kendo sport felé is kacsingattam, hiszen a szamurájok vívási stílusa gyönyörű sporttá fejlődött. Igyekeztem tehát mindig különös figyelmet fordítani a "kardozós" jelenetekre! Szerencsére volt alkalmam többször, több operában is megküzdeni az "ellenfeleimmel"! A debreceni és a budapesti Bánk bán előadásokon gyakran hadonásztam késsel és karddal. Ez mindig veszélyes és felelősség teljes feladat volt. Már legalább a huszadik Bánk bán előadást énekeltem Debrecenben, amikor az egyik jelenetben éppen a vár felső szintjén hátrafelé araszolva, egy hatalmas karddal a kezemben megtörtént a baj. Bízva tökéletes helyismeretemben, egy kicsit nagyobbat léptem hátra, mint azt azelőtt tettem. Az emeleti díszlet széléről /ami legalább 2 méter magas volt/ gyakorlatilag leestem, de az üres kezemmel meg tudtam támasztani magam, elkerülve a zuhanást. A lábam, amelyikkel elvesztettem a talajt, egy pillanat alatt az oldalsó vas állványzat "részévé vált", két vasrúd közé be is szorult, a kezem pedig szintén borzasztóan megütöttem és minden erőmet össze kellett szedni, hogy meg tudjam tartani magam. Ez a jelenet nagyjából fél másodpercig tartott, de most is élénken él bennem minden mozzanata. Hozzá kell tenni, hogy a díszlet tökéletesen biztonságos volt, de nekem sikerült megtalálnom azt a kis pontot, ahol ezt a manővert véghez lehetett vinni. Természetesen orvoshoz nem mentem el és hónapokig fájt a kezem, a lábam pedig a sötét éjszaka színeiben pompázott. Az előadás ment tovább, engem pedig egy jelenettel később hullaként húztak be egy fekete zsákban. Mondanom sem kell, majdnem úgy is éreztem magam... :-)

A tanulság tehát álljon itt mindenki számára: ha sötétét éjszaka egy vár tetején karddal a kezedben hátrafelé sétálsz, könnyen félreléphetsz! :-)